Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Vasadi Péter: Levél és búcsúlevél (regényrészlet)
VASADIPÉTER Levél és búcsúlevél- egy levélváltás sorozat végefelé amelyet a barátjának ír Olasz Bálint. Á levélíró életének egy elmélyült szakaszában hitre tért, majd - új s egyben végleges lélekállapotához a végsőkig következetes lévén - úgy döntött, hogy pap lesz, sőt szerzetes. Erről ír a barátjának, majd elbúcsúzik tőle. A 35. levél: Kedves Barátom, örülök, hogy válaszlevelében - amely míg albérletbe költözködtem, lassan fölszámolva itteni nyomaimat, elveszett — nem szömyűl- ködött. Ezt el is vártam Magától, s azt is, ahogy írja, hogy még csak meg sem lepődött. Korábbi leveleiben tényleg célzott a hívásra, amely valahogy mindenkire vonatkozik. De nem mindenkinek élesedik meg a hallása, csak aki súlyt fektet erre. Ha valaki tudja, mit jelent ez, mondhatom Magának, én tudom. Senki emberfia kifejezetten nem ösztönzött engem arra, hogy pap legyek. Ha azt mondja nekem valaki ezelőtt nyolc-tíz évvel, hogy ilyen szándék egyáltalán megfordul bennem, azt mondom neki: uram, maga meghibbant. Ahol én éltem, mondjuk tíz évvel ezelőtt s akik között éltem, ott - enyhén szólva - nem díjazták az efféle gondolatokat. Az a hely a „világ tetején” volt. Tehetséges és igen jómódú emberekről van szó, akik szerettek engem s akiket — ezt fontosnak tartom hangsúlyozni — ma is szeretek, de ma már (megalkuvás nélkül) nem vállalhatok. Nem ők fordultak el tőlem. Engem vitt másfelé az utam. Szóval nem ember ösztönzött erre a lépésre. Miközben egy idő óta minden erről beszélt nekem. Igen, sokkal inkább „minden”, mint „mindenki”. Nem volt ebben szerepe sem hangos szónak, sem ellenállhatatlan példának, sem valami sikeres és nemes propagandának. Igen hamar teszi föl vallató kérdéseit a természetem, amely ellenáll minden erőszakosságnak. S hogy a jó bornak is cégér kell? Ez, szerintem, nem vall valami ékes filozófiai gondolkodásra. Hanem az a fuvallat, amelyről Izajás beszél, hogy nem a dörgés, nem a szélvihar, nem az elemek dörömbölése, hanem a szellő az, amelyben Isten lépked, ez ugyancsak megragadott. Itt-ott észleltem ezt a légjárást, egyszerre csak magam körül is. Evek múlva vettem észre, hogy forog bennem az a mondat, amelyet én akarok ugyan kimondani, de Isten fogalmaz. Micsoda szelídség. Mekkora tapintat. Semmi sürgetés, mint akinek szá- molhatatlan ideje van. Lassú bólogatás a kifogásokra. S végül milyen gyöngéd egyeztetése annak, ami az „övé”, és annak, ami az „enyém”. Amilyen csak 130
