Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen II. (visszaemlékezés)
Búcsúzáskor T. Mária biztosított afelől, hogy visszatérve Prágába, beszélni fog BeneS elnökkel. 1947 nyara, kezdetét vette a Marshall-terv konferenciája. Párizs értetlenül állt szemben a ténnyel, hogy a közép-európai államok sorra lemondták a részvételt: a lengyel, magyar, román és bolgár kormány. Csak a csehek jelentették, hogy készek küldötteket delegálni, de az utolsó percben ők is lemondták a részvételt. Néhány nap múlva megtudtam a részleteket. Az a fiatalember jött Párizsba, aki kiutasításom előtt eljött velem a pozsonyi rendőrségre. „A csehszlovák delegáció indulásának előestéjén - beszélte el - Jan Masarykot és Clementist hirtelen Moszkvába hívták. Sztálin kijelentette nekik, hogy ellenzi a csehszlovák delegáció kiküldését a Marshall konferenciára. Két miniszterünk tiltakozott ez ellen, amivel Sztálin haragját vonták magukra, aki megtorlással fenyegetőzött. Erre Masaryk Sztálin jelenlétében felhívta Benest telefonon. „De honnan tudja mindezt?” - kérdeztem. „Édesapám barátja Benes közvetlen környezetéből való. 0 mesélte, hogy mikor BeneS meghallotta a hírt, összeesett a telefon mellett és kétségbeesve ezt ismételgette: „Ez a csehszlovák önállóság vége!” Ekkor ereszkedett le az áthatolhatatlan vasfüggöny Európa nyugati és keleti része közé. Prágai hírek szerint Benes nem akart belenyugodni a helyzetbe. Felocsúdva a sztálini tilalom első sokkjából, új feladatra akarta rászánni magát. Presztízsét kihasználva, melyet mind Moszkvában, mind nyugaton élvezett, „összekötő híd” szerepét akarta vállalni nyugat és kelet között. Ahogy hírlik ez volt Benes utolsó nagyotakaró politikai ambíciója. Adminisztratív nehézségek miatt 1947 nyarán a Secours Catolique nem tudott foglalkoztatni és ezért a családi szervezetek nemzetközi konferenciáján vállaltam tolmácsi és fordítói munkát. Ez az elfoglaltság szeptemberig tartott, de ezután újra más állás után kellett néznem. 1947. szeptember 18-án a New York Herald Tribune harmadik oldalán János fivérem neve ötlött szemembe. A csehszlovák sajtóügynökség következő szövegű táviratát olvastam: „A Csehszlovák Magyar Keresztényszocialista Párt volt elnökét, Esterházy Jánost távollétében halálra ítélte a csehszlovák nemzeti bíróság mint fasisztát és kollaboránst.” Ennek az elítélésnek hallatlan aljassága elvágta a lélegzetemet. Ezt az igazságtalanságot nem hagyhatom szó nélkül. Azonnal felhívtam Auer Pál barátunkat, a volt párizsi magyar nagykövetet. Annak idején Budapesten nagyon jónevű bírósági ügyvéd volt. Megkértem, hogy fogadjon másnap. Addig is megpróbáltam végiggondolni az ügyet. Halálos félelem ülte meg szívemet. Ha Jánost halálra ítélték, akkor a csehszlovák kormány ellenséges magatartása odavezethet, hogy kiadatását fogja kérni a szovjetektől, hogy a kivégzést végrehajtsák. Hogyan lehetne őt az őt fenyegető halálveszedelemtől megmenteni? Az egyetlen út a perfelújítás volna. BeneSt kellene megkérni, hogy hozassa vissza Jánost, hogy szabadon védekezhessék a bíróság előtt. Hiszen ez lehetne éppen az a híd szerep, amit Benes magára vállalt. Ez a gondolatsor bírt arra, 115
