Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen II. (visszaemlékezés)
hogy táviratot fogalmazzak meg BeneS elnöknek, melynek tervét bemutattam Auer Pálnak. Figyelmesen és hosszan nézte a szöveget s azután azt ajánlotta - ha tényleg elhatározom magam a sürgöny feladására - egyidejűleg jelentessem meg táviratom szövegét a New York Herald Tribune-ban is. „Ez befolyásolhatná Benest, hogy igazságosan és korrektül járjon el Jánossal szemben, mert ebből látni fogja, hogy a nyugati sajtót érdekli a per. Adok Önnek egy ajánlólevelet a Herald Tribune szerkesztőjéhez, sőt magam is beszélek vele.” Hazaérve újra gyötrődtem azon, hogy mit csináljak. Lélekben Jánost kérdezgettem, hogy mit szeretne, hogy tegyek érte. Ott láttam őt senyvedni az orosz táborban s lassan felködlött bennem a múltból egy emlékfoszlány, mintha János hangját hallottam volna: „Inkább lőjenek agyon vagy akasszanak föl, mintsem hogy elrohadjak egy szovjet börtönben és eltűnjek nyom nélkül örökre.” Ezután már nem haboztam és meggyőződésemmé vált, ha Beneé visszahozatja Jánost és perét újraindítják, akkor nem fogják kivégezni. A távirat szövegét, mely levélnek is beillett volna, még átbeszéltem Louise Vilmorin barátnőmmel, ki Jánosra, mint jó barátra emlékezve felajánlotta, hogy a távirat költségét ő fedezi. A távirat feladása után Auer volt követ ajánlólevelével felkerestem a New York Herald Tribune főszerkesztőjét s két nappal később a cikk meg is jelent az újságban. 1947 novemberében megkaptam Bene§ elnök válaszát. A csehszlovák követségi tanácsos közölte velem, hogy a köztársaság elnöke elrendelte János perének felújítását személyes jelenlétében a csehszlovák népbíróság előtt. Klvana követségi tanácsos jóindulatú mosollyal fordult hozzám: „A köztársasági elnök válasza tehát nagyon kedvező. Ehhez még személyes meggyőződésemet is hozzáfűzhetem, hogy a perfelújítás során fivérét nem fogják halálra ítélni. Legfeljebb még egy darabig börtönben kell maradnia, de a mi börtöneink nem olyan rosszak!” Szavaitól elragadtatva így feleltem: „Ez igaz! Emlékszem még, hogy fiatal lány koromban 1923-24-ben, amikor én ültem börtönben, korrektül és emberségesen bántak velem.” „S meglátja, hogy fivére nem lesz elvágva a világtól, a csehszlovák börtönökben rendszeres látogatás van.” A tanácsos ezután még arra biztatott, hogy íijak egy köszönőlevelet Benesnek és Benesné asszonynak is. Montrésor, 1947 karácsonyán. A reggeli mise után mindennap elmentem a beaumont-i erdőben levő kis kápolnába, ízlelgetve magamban, hogy is szóljon a cseh tanácsos biztatására megírandó levél BeneS elnöknek és feleségének. Mit is írhatnék annak az embernek, aki a legnagyobb ellenségünk. Hiszen ő volt az, aki 1920-ban a békekonferencián tiszta magyar lakosságú területeket követelt Csehszlovákia részére és ő az, aki a magyarokat kisebbségi sorsra juttatta. 0 volt az, aki feltétlen hűséget követelt az újonnan bekebelezett magyar lakosságtól. És amikor 1938-ban a lakosság boldog volt, hogy visszakerült Magyarországhoz, Benes elnök az 1945-ös dekrétumával megfosztott minket jogainktól, elűzött otthonainkból és kény116
