Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen II. (visszaemlékezés)

3. sz. alatt. Mikor a háziasszonynak megemlítettem, hogy sokkal olcsóbban adja a szobát, mint mások, kedvesen azt felelte, hogy ő templomba járó asszony és papjuk figyelmeztette, hogy mérsékeljék áraikat olyanoknak, akik mint hajléktalanok keresnek szállást. Úgy éreztem a sors elkényeztet engem.

A nyolc nap hamar eltelt s elmentem érdeklődni, hogy Janota úr visszatért-e már. A hotelban nem tudtak róla sem aznap sem a következő hetekben. Egy újságból azonban nemsokára megtudtam késlekedésének okát. A csehszlovák delegációt Prágában Párizsból való visszatértükkor a pályaudvaron dühös tömeg fogadta, amiért lemondtak a magyar kisebbség kiutasításáról.

Néhány nappal később a cseh sajtó közölte, hogy mivel nem fog sikerülni a magyarokat Magyarországba kitoloncolni, most más módszerekhez folyamodnak és szét fogják őket szórni Csehszlovákia más területein az országon belül.

Janota barátunk kegyvesztett lett. Kibékítési és dialógusteremtési kísérlete megbukott. így hiába vártam őt vissza Párizsba.

Én azonban nem akartam feladni a szent ügyet. 1946. november 25-én új elhivatottságot éreztem magamban: egy könyvet kell írnom, melyben felhívom honfitársaim és ellenségeim figyelmét arra, hol vannak ennek a konfliktusnak a gyökerei a történelem során s ezen az alapon talán sikerül őszinte megegyezésre jutnunk. A gondolatot tett követte, és 1946. december 31-én megkezdtem Montrésorban a bevezetőnek szánt történelmi összefoglaló megírását.

Otthonról rossz hírek érkeztek. Folytatódott az erőszakos áttelepítés idegen tájakra és a „reszlovakizáció” vele párhuzamosan. Ezek a hírek eszembe juttatták a kanadai küldött kérdését, vajon nem félnék-e visszatérni Csehszlovákiába. Igaza lett, hogy az ENSZ-nek semmi hatalma nem volt, hogy megakadályozza ezt a keserves folyamatot.

1947 februárjában megszakítottam könyvem írását és Párizsba utaztam, mert elérkezett a békeszerződés aláírásának ideje. Most jöhet el hát a pillanat, amikor a magyar kormány interveniálhat János fivérem érdekében a szovjet kormánynál. A magyar külügyminiszter is megérkezett már és én siettem hozzá kérésemmel. Félelem és bénultság volt érezhető szavában, Jánosról sem ő, sem delegációjának tagjai nem tudtak semmit és elképzelhetetlen volt, hogy egy deportált ügyében közbenjárást vállaljanak.

így hát nagy elhatározással audienciát kértem Vladimir Clementistől, a csehszlovák külügyminiszter-helyettestől. A Plaza-Athene hotelben fogadott és habozás nélkül kijelentette, hogy János a Szovjetunió foglyaj de hogy hol tartózkodik, azt nem tudja.

„Mikor küldik vissza Csehszlovákiába?” - kérdeztem.

Clementist látszólag zavarba hozta kérdésem, mert kérdéssel válaszolt:

„Visszaküldeni Csehszlovákiába, de minek?”

„Hogy megjelenhessen a Nemzeti Bíróság előtt. Kormányuk pert indított ellene s ő bizonyára védekezni szeretne a felhozott vádak ellen.”

Nagy rémületemre a miniszter kategorikusan kijelentette:

„A megindított per ellenére kormányunk közölte a szovjet kormánnyal, hogy Esterházy János ügye bennünket egyáltalán nem érdekel!”

Falfehéren megkérdeztem Clementistől, hogy most mi lesz vele.

113