Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen II. (visszaemlékezés)
hálaérzetet csak néma kézfogással tudtam kifejezni. Riquet atya máris nyújtotta segítségét a továbblépéshez és azt tanácsolta, hogy keressem fel a Secours Catholique főtitkárnőjét, amit még aznap megtettem. Itt azonban azzal a sajnálatos hírrel fogadtak, hogy februárnál korábban nem tudnak engem foglalkoztatni. Ez a váratlan fordulat nagy problémát okozott. Nyolc hónap van még addig s bár lakásom van, de miből fogok élni? Az első vigasztaló gondolatom az volt, hogy így több időm lesz felkészülni a két hónap múlva kezdődő békekonferenciára és egészen az égető kérdéseknek tudom szentelni magam az otthon maradt véreim teljes kiutasításának megakadályozására és fivérem kiszabadítására. De ehhez Párizsban kell maradnom és élni is kell valamiből. Előszedtem tehát megmaradt, nagy értéknek hitt gyöngysoromat s elindultam egy ékszerészhez. Sajnos túlbecsültem az értékét s az ékszerész csak nagyon kevés pénzt ígért érte. Sógorom aranyóráját viszont el tudtam adni, de azt is csak annyiért, hogy a legszorosabb beosztással sem tudtam volna kihúzni vele a nyolc hónapot. A békekonferencia augusztus elején kezdődött s úgy döntöttem, hogy addig Montrésorba megyek, ahol tárt karokkal vártak engem is. Édesanyám nagynéje, a 80 éves Anna Branicka, Montrésor úrnője, idős kora ellenére még mindig foglalkozott birtokának irányításával. A múltban sokat szenvedett, mély élettapasztalattal bíró egyéniség volt, akiből áradt a jóság, a részvét és mindemellett a jókedv is. Leánya Hedwig férjével, Ray gróffal és öt gyermekével menekült hozzá Lengyelországból, akik most szeretettel veszik körül és sok vidámságot hoztak a kastélyba. Az volt az érzésem, mintha hazaérkeztem volna. A kastélyt régi bástyáfal övezte, a tövében rózsa virágzott és egy óriás hársfa ontotta illatát. Az alatta elterülő kis falu házfalait piros futórózsa takarta. Ennek a paradicsomi környezetnek a csendjében kezdtem gondolataimat papírra vetni egy memorandum formájában, a békekonferencia küldöttségei részére. A békekonferencia (PÁRIZS, LUXEMBURGI PALOTA 1946) 1946. július vége felé visszatértem Párizsba, hogy átadjam memorandumomat a magyar delegációnak. A Claridge Hotelban egyszerre csak szembetaláltam magam régi barátommal Révay Istvánnal. Nagy örömmel üdvözöltük egymást. István gomblyukában ott volt a békekonferencia emblémája: kék alapon fehér galamb. Azt hittem álmodom. „Mit csinálsz itt?” - kérdeztem. „A magyar delegáció tagja vagyok, mint a Teleki Pál Néprajzi Intézet igazgatója. És te mit csinálsz itt?” Néhány szóval elmondtam jövetelem célját, de alig vártam, hogy megkérdezhessem, mit tud Jánosról. István elszomorodott és néhány másodperc hallgatás után ezt mondta: „Sajnos semmit sem tudok. A budapesti külügyminisztérium híre, hogy 104
