Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Szeli István: A teljesség igényével (Keresztury Dezső: Mindvégig) (kritika)
Arany halálának századik évfordulója alkalmából e sorok írója egy rövid cikk keretében kísérletet tett arra, hogy a nagykörösi „tanpálya” tömelékanyagából levonjon bizonyos következtetéseket a költő irodalomszemléletére vonatkozóan. Megállapításaihoz a nagykőrösi költő-tanár, Pap Károly által közzétett „irodalomtörténete” szolgált a legfontosabb tanulságokkal, noha erről a pusztán oktatási céllal készült jegyzetről maga a költő is igen tartózkodóan nyilatkozott: egy Gyulaihoz írt levelében úgy jellemezte, mint Toldy irodalomtörténeti munkáinak egyszerű kivonatát. A vázlatot még Gyulainak sem bocsátotta rendelkezésére, s terjesztését sem hagyta jóvá, pedig, mint Keresztury is mondja, ő maga állította össze. Mégis legalább két szempontból találjuk igen figyelemreméltónak ezt a sokáig kéziratban maradt munkát. Egyrészt megállapíthatók belőle Arany fenntartásai az irodalomoktatás offidális tanterve, módszertani meghagyásai s előírt anyaga iránt, s ugyanígy a hivatalos programon végzett merész korrekciói is. Mindez természetesen együtt járt bizonyos esztétikai átértékelésekkel, a hagyományos irodalmi ízlés felülvizsgálatával, s újszerű minősítésekkel is. Még fontosabb azonban rámutatnunk, miben tér el felfogása a Toldy által képviselt álláspontoktól az irodalom lényegét, mibenlétét illetően: mi az, amit egyáltalán irodalomnak tart, arra érdemesít, hogy beiktassa az oktatás menetébe, mit rekeszt ki a Toldy által besorolt anyagból. Erről az oldaláról nézve az Arany által szerényen Toldy „extractumának” nevezett vázlat aligha mondható egyfajta irodalomtörténeti kuriózumnak, olyanféle mellékterméknek, mint az akadémiai titkárságával együttjáró vagy szerkesztői munkájával összefüggő írásos emlékek és életrajzi adalékok, amelyek valóban nem járulnak hozzá lényegesen a költő gondolkodásáról és szellemiségéről rajzolt képhez. Megelégedéssel tapasztaljuk, hogy Kereszturynak erről más a véleménye: „ez az irodalomtörténeti kivonat több puszta kivonatnál” Hiányolhatjuk azonban, hogy nem mutat rá kellő nyomatékkai: ez a többlet sajátos módon nem abból adódik, hogy bővebben tárgyalja anyagát Toldynál, hanem éppen abból ered, hogy Toldy szövegeiről leválasztotta azt, ami a megelőző korszakban (s még Toldynál is) az irodalmi „tudalom” szerves elemének számított, de Arany korszerűbb széptana és irodalomfelfogása már kiszűrte belőle. A monográfia Arany tanári gyakorlatáról szólva beszél arról is, hogy „A tananyagot, annak fölépítését, a tanítás módszerét nagyrészt maga alakíthatta ki: a hivatali útmutatás (...) inkább csak az elvi szempontokat jelölte meg...” Ez a viszonylagosan szabad mozgástér tette lehetővé irodalomtörténeti vázlatának saját ízlését és nézeteit tükröző fölfektetését, olyképpen, hogy „abban a magyar nemzeti irodalom - főképpen a költészet - igen önálló, végiggondolt elvekre és gazdag egyéni ismeretekre alapozott fejlődésrajzának körvonalai bontakoznak ki. Ezért is oly nagy kár, hogy később, Toldy halála után, nem foglalta el a pesti egyetem magyar tanszékét. Megépíthette volna a természetes hidat Toldynak igen szélesre mért s német példákat követő anyagrendezése, meg Horváth Jánosnak a szerves fejlődés menetét követő fejlődésrajza közt.” Talán túlságosan merésznek látszik egy igénytelen középiskolai jegyzetből az egyetemi tanszék betöltésére való alkalmasságra következtetni (Arany szövege ezt objektíve sem bizonyíthatja), de teljességgel bizonyos, hogy ez a vázlat az irodalomról való gondolkodásnak egy egészen újszerű változatáról tanúskodik. Ezért is támad némi hiányérzetünk a monográfia e fejezetét olvasva: Keresztury remek felismerése ugyanis így önmagában, aSlülógia bizonyító eljárása és a szövegszerű dokumentálás híján egyféle deklarációként hangzik. Sokkal nagyobb lett volna a hitele, ha Toldy szövegeinek (melyeknek?) megfelelő helyeivel egybevetve győzte volna meg olvasóját költőnk korszakos jelentőségű szemléleti újításáról, amely az anyanyelvűség, majd a nemzeti gondolat kritériuma után a művészi ismérvekben látja az irodalmi kibontakozás további lehetséges útját. Keresztury értekezésében itt annak a hiánya érzik, amihez éppen ő szoktatott hozzá bennünket, ez pedig a tárgyi érvelés konkrétságé. Arany szellemi képe a körösi korszakban bizonyára plasztikusabban rajzolódott volna ki e kérdés részletesebb taglalásával, mint baráti körének, időtöltéseinek vagy egészségi konvulzióinak leírásával. 1055
