Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Salamon Konrád: A múltat be kell vallani (Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában) (kritika)
SALAMON KONRÁD A múltat be kell vallani CSERES TIBOR: VÉRBOSSZÚ BÁCSKÁBAN Cseres Tibor Vérbosszú>Bácskában című könyvének olvastán felvetődik a kérdés: mit bír az ember, ha magyar? Mennyi szörnyűséget kellett és kell még elviselnie? E könyv olvasása egyben próbatétel is: képesek vagyunk-e, képesek leszünk-e ennyi iszonyatos embertelenséget megbocsátani? A válasz azonban nem lehet más, mint igen! Az egymás mellett élő, egymásnak mérhetetlen sok veszteséget és fájdalmat okozó népek nem tehetnek mást, mint követik a lengyel katolikus püspökök példáját, akik egyházuk nevében e szavakkal fordultak a német egyházhoz: Megbocsátunk és bocsánatot kérünk. Csak a kölcsönös megbocsátás és bocsánatkérés után alakulhat ki olyan együttműködés, mely az egymás mellett élő népekből együttélő népeket teremt. Ehhez pedig az kell, hogy Kelet-Közép-Európa minden népe szembenézzen a maga múltjával; bűneivel és erényeivel, győzelmeivel és vereségeivel. Be kell fejezni azt a politizálást, mely csak a másik fél rovására tudta elképzelni a saját boldogulását. Az egységesülő és közös veszedelmektől szenvedő világ csak együttesen tud úrrá lenni az egészet veszélyeztető gondokon. Méginkább érvényes ez az egyes térségekre, így Kelet-Kö- zép-Európára is, mely újabb nemzetiségi ellentétektől terhes. A vajdasági magyarok 1944 végi tragédiája a legutóbbi időkig ismeretlen volt a hazai közvélemény nagyobbik része előtt. A szomszéd országok érzékenységére szolgaian figyelő magyarországi kommunista vezetés megfeledkezett saját népének önbecsüléséről és érzékenységéről. E több mint négy évtizedes mulasztásnak meg is lett a nemkívánatos, de törvényszerű eredménye: Egy törpe kisebbség - az elfojtás visszahatásaként - nem riad vissza szélsőséges nacionalista megnyilatkozásoktól sem, a közvélemény egy nagyobb része viszont közönyösen bámul mindarra ami nemzeti és magyar, s nem érti, hogy miért kell ezeket a dolgokat a Jóm tárból” előszedni. Elsősorban nekik ajánlom Cseres Tibor könyvét, melyből megtudhatják, hogy volt idő, amikor azért gyilkolták meg ártatlan emberek tízezreit, mert magyarok. Tudomásul kell tehát venni, hogy a magyarságát ki-ki immár nem véletlen esetként, hanem tudatosan vállalt sorsként kell hogy megélje. A könyv tárgyilagos áttekintést ad a magyar-szerb szomszédság sokévszázados történetéről, a szerb betelepülésekről és az egymás mellett élő két nép viszályairól. Részletesen beszámol a magyar hadsereg II. világháború alatti délvidéki akcióiról s mindenekelőtt az 1942. januári újvidéki „rendcsinálásról”, megjelölve az áldozatok számát és megnevezve a felelősöket, ismertetve az ellenük foganatosított bírósági eljárást, valamint a magyar politikai élet jeles személyiségeinek tiltakozásait. Csak ezután tér rá az 1944 végén rendezett magyarirtás ismertetésére, amelynek során az 1942-es áldozatok számának több mint tízszeresét gyilkolták meg - sokukat válogatott kínzások közepette - a magukat partizánoknak nevező haramiák. Mintegy negyvenezer, döntő többségében fiatal és középkorú férfi esett a bosszú áldozatául, azzal a nem titkolt céllal, hogy megváltoztassák a vidék nemzetiségi összetételét, azaz elősegítsék a magyarság pusztulását. Mindezt így fogalmazta meg a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Tartományi Bizottságának egyik tagja a Vajdasági Népfelszabadító Egységfront lapjának 1944. október 28-ai számában: „A német és magyar hódító hordákat ugyan szétvertük,... de az általuk széthintett mérges gyomot még 1047
