Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán III. (esszé)
a kis keresetű, tisztes értelmiségi. Másik barátom a szövetségből kizárt író. Teljes visszavonulással válaszolt az ügyre, keveset írt, nem vállalt állást, nyugaton sem fiaztatta meg üldözöttségét. Most egymás után vett két kisebb autót. Újat. Nem hitelre. Mindkét emberért tűzbe tenném a kezem. * A gazdasági óriás NSZK hatalmas iparát hónapok alatt padlóra küldte a volt NDK életmódja. 16 millió ember valójában nevetséges fizetéssel, szűkös anyagi biztonságban élt itt. Icipici fölöslegét hihetetlen következetességgel rakta be a takarékba. Soha nem vásárolt hitelre, hiszen miből fizette volna ki. És a fillérek nőttek, nőttek, szaporodtak. Aztán 1:2, 1:3-as váltással DM-re váltódtak. Ezek a létbizonytalanságban élő emberek ma sem vesznek semmit hitelben, hiszen a nyugatinak 60%-a a fizetésük — a legjobb esetben. Arra mégis képesek voltak, hogy üresre seperjék ezt az óriási autópiacot, hogy e hatalmas bútoripar minden áruházában csak 4-5 hónapos előrendeléssel lehessen kapni bármit is. És így tovább. Gondolom, most munka után megint hazamennek, mint eddig, évtizedeken át; boltban vett, - itt — olcsó sört isznak és tovább nézik a nyugati tévét. És szigorúan takarékoskodnak. Negyven év továbböröklődik. Nyugat értetlenül nézi a jelenséget. Fogalma sincsen az itteni emberekről, az itteni szokásokról. Fogalma sincsen az itteni gondokról. Hogy mennyire nincsen, az látszik a sajtón. Hozzá sem képes piszkálni az emberek lényegéhez, csak és csakis gazdasági, pénzügyi, infrastrukturális gondok kerülnek napirendre. A keletiek elhanyagolva érzik magukat. Növekszik a távolság. Mérgesednek a problémák. Pedig ha a mindent meghatározó nyugat egyszer képes lenne (hatalmas médiájával) belevágni a gennyesedő sebbe, ha megfelelő tapintattal segítené a gyógyítást - a legnagyobb elképzelhető segítséget adhatná testvéreinek. Ámde nem a szándék, nem a pénz hiányzik, hanem az ismeret. Még a keleti tartományok anyagi helyzetét sem sikerült feltérképezni. A betervezett 17 milliárd márka segély ez évre kiáltóan kevésnek bizonyul. Immár harmincmilliárd fölötti az ez évi szanálási igény. Biztosan előteremtik. Álljunk meg egy pillanatra itt. Ennél az összegnél hirtelen megszűnik bennem a szolidaritás. Ha magyarként meggondolom, hogy ez az összeg a bruttó magyar dollártartozás totális megszüntetését jelentené, hogy ez az összeg Magyarországot egyetlen év alatt a - remélt - teljes jövőre ragyogóan kihúzná a csávából, hogy ez egy év alatti teljes felemelkedésünket és felzárkózásunkat jelentené - nos, akkor csak az irigység marad a számban. (Egész népünk minden gondjától, egy év alatt úgy megszabadulni, hogy semmit, de semmit nem tettünk érte!) Ha valamelyik kelet-európai nép semmit nem tett a felszabadulásáért, akkor keleti német barátaink azok. Ne firtassuk most, hogy alkatilag ízlett-e nekik a kommunizmus, s hogy mennyire önként azonosultak vele, illetve - kirakatországként - mennyire kényszerítették rá őket. A tények szempontjából elég számba venni azt, hogy az itteni alkotó értelmiség volt talán az egyetlen, amelyik nem teremtett tiltakozó éket a 1017
