Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán III. (esszé)

rendszerrel szemben, nem vonta ezen csapat mögé a vele együttérzőket. Kétségtelen, hogy a valóban elszánt művészeket sajátosan keletnémet eljárással azonnal kitakarították az országból, nyugatra zavarták. (Csakhogy onnan, a rádión és a televízión keresztül bőségesen jelen lehettek ideát is.) Az itthon maradtak viszont abszolút túlnyomó többségben a rendszer mögé álltak - vagy épp hallgattak. Én - kelet-európai íróként - ebben látom a hiányzó bázis okát.

*

1988/89-ben Nyugat-Berlinben éltem. Tudom, hogy az evangélikus egyház köré tömörülő - számunkra kissé ártalmatlan - ellenzék legélesebb jelszava „Ekét a kardokból” volt. Jól emlékszem, hogy 1989 októberéig a nyugati sajtó által túlhangsúlyozott megmozdulásoknak soha nem volt 130-nál több résztvevője. S tudom - mivel egy kelet-berlini egyházi vezető egy nyugati barátom fivére volt -, hogy a kis csoportokat üldöző, verő rendőröket néző járókelők „huligánokénak minősítették az őket képviselőket még 1989 nyarán is. Aztán egyszerre szabad lett tüntetni, s a 30-130-as „tömeg” 100 000-re nőtt. (Hagyjuk most Magyarország szerepét.) Egyszerre összeomlott a rendszer. Egyszerre mindenki „békés forradalmár” lett. A kancellár mondta - csak igaz lehet. Egyszerre kitört a demokrácia. Olyan gyorsan, mint 1933-ban, mint 1947-ben. S a változást alkalmazkodás követte.

Eszemben sincs pálcát törni egyetlen nép fölött sem. Épeszű embernek (emberbarátnak) nem ez a dolga, hanem hogy megértsen valamit a népenként, országonként másféle változásokból.

Egyszerre minden megoldódott. Sorra kerülnek a főbűnösök, számon kérik őket. De a népet, amelyik csinálta, gyakorolta a rendszert, azt nem kérdezik. Az megint magára marad jószerivel hetven éve megoldatlan gondjaival. Az - eleve torzult, megoldatlan - állapot rögzül, és torzul tovább.

A keleti Németország csatlakozik az egyszer már gazdasági csodaként elkönyvelt nyugatnémetekhez. Megint nem kell semmit tennie, hogy részese legyen a változásnak. Nem érti, hogy miközben egy fölemelkedés részese, saját testvérei miért bánnak vele olyan lekezelően, olyan hatalmaskodóan. Az eljárást megszokta, ámde akkor titokban árulónak minősített hazafiak tették majdnem ugyanezt vele. Idegen hatalom parancsára. Amelyik - s ez a német trauma nagyon fontos eleme - egy háborúban legyőzte őket. (Hej, de megérne egy-két misét a német>-orosz viszony elemzése lélektani alapon! De megérne még néhány misét a németek - főként nyugatnémetek - lelki beállítottsága a lengyelekkel szemben, a zsidókkal szemben! Mindaz a skizma, ami cikcakkos érzelmeiket és cselekedeteiket motiválja!)

*

Jómagam is ide-oda verődöm a keletiek megítélésében. Olykor eltávolodom tőlük - a jelenségek szintjén - olykor együttérzek velük - ha jobban belegondolok a helyzetükbe. Magánvéleményem már 1989-ben is az volt: karanténbe kellene zárni a keleti részt, valamilyen konföderációs megoldással.

1018