Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Kemény Katalin: Feltámadás (próza)
KEMÉNY KATALIN Feltámadás Szentek tudásának sarokköve: nemcsak az apa nemzi a gyermeket, döntőbb a második, a gyermek nemzi az apát.- Nagyanyám, mondja csak, ha feltámadunk megismeijük-é egymást?- Nem, kisfiam. Kristóf a hosszú kórság alatt még sohasem szomorodott ily mélyen, de kisvártatva felderült.- Akkor, ha meghalok tegyétek kezembe nagyanyám, édesanyám és hú- gocska fényképét, meg édesapámét is és én addig keresgélek a sokaságban, míg rájuk nem ismerek. Úgy is tettek, amint a gyermek kívánta. Összekulcsolt kezei alá csúsztatták a fényképeket, legfelül a nagyanyáét, kicsit kopottast, még lánykorából valót, fiatalabbnak is tetszett rajta, mint középen az anya, aki nem is ünneplőben, nem is jókedvében, csak a hivatal rendelésére készíttette sebtében a gyorsfényképésszel, legalul húgocska hároméves korában, még kicsit vékonyka, tágra ijedt szemmel, ma, hatodik esztendejében már nem ilyen, nyolcévesnek is nézhetnék amilyen erős, ahogy szőke varkocsait lóbálja ide-oda, szájából meg váltig kinevet egérfoga, hát nem ilyen, de azért majd csak hasznát veszi valahogy a réginek. A nagy sietségben, hogy mire a ravatalozó megjön minden rendben, nem volt érkezés az apáét előkeríteni, pedig, ha már így kívánta, az lenne az előbbvaló, hisz rég meghalt, Kristóf csak úgy magától fel nem ismerheti, az utolsó meszelés előtt a katonabeli az első háborúból még az ágyfőnél, azóta se került elé, az esküvőit meg az óházban a tűzvész falta fel, bé kell hát érnie emezekkel, elég neki ez a három is, hogy keresgéljen a tömérdek emberiség között, talán ki is hullatná aprócska kezéből a többet, hát így de már gyülekezett is a gyásznép, egész elsötétítette a napos udvart, több szó erről nem esett, csak húgocskának jutott eszébe, hogy Kristófot lefotog- rafálták egyszer Vakkanccsal, a korcs kuvasszal, kedves játszópajtásával, és 1009
