Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Kemény Katalin: Feltámadás (próza)
amikor a komák és komaasszonyok odasűrűsödtek a koporsóhoz megnézni, szép halott lett-e Kristófból, észrevétlen odasompolygott becsúsztatni lábához a fényképet, hogy majd akkor,- az utolsó pillanatban - már szögezték is hogy majd akkor, ám Kristóf, még az utolsó szöget verték, már felébredt s a biztos Íriszemben, hogy immár fel is támadt, tüstént indult keresni jó nagyanyját, aki ha nem is hitt a feltámadás találkozásában, de bizonyosan ott a feltámadottak seregében, hiszen nem lehet a fold kerekén jobb nagyanya, aki bővebben cukrozná unokájának a szilvásgombócot, Mikulás se havazhatná különben csillogó édességét, és keresni anyját, aki fennszóval korholta ugyan, meg a fakanalat se kímélte, ha hívására nem mászott le azon nyomban az eperfáról, de csak a mesehallgatás olyan kedves e világon, mint esteledtén a hűs tapasztott tornácon szoknyájához bújni azért a meleg kenyérillatért, nem különbözött az cseppet sem a másodszombatonként a boglyakemencéből kivirágzó, forró arcú, repedező kenyerekétől, aztán a pincébe került, pár nap múlva kissé megsűrűsödött pincehűs karaj s rajta az irósvaj szakasztott mint az enyhítő hideg kendő, amit anyja homlokára tett, ha lázas volt és indult keresni húgocskát, aki bár kerek esztendővel fiatalabb, mégis nagyobb Kristófnál és erősebb és jobbviseletű is és akire oly könnyű felcsimpaszkodni s akkor, ha nyakát körülfogja, Kristóf is magasabb lesz, húgocskát, aki úgy szereti a százszorszépet és nem korholja testvérbátyját, ha az a rövid szárral szakított csillagokat szorongatja markában az út mentén se jobbra, se balra nem virágzott százszorszép, nem is virágozhatott, mert nem sarjadt fű, hogy fészkéből kicsodálkozzék fehérségében piruló cirmos feje, fű se nőhetett az út két partján, hisz nem volt annak egyetlen partja se, nem hasonlított ez az út az iskolához vezető egyenesbe szabott, kikövezett, csak imitt-amott sarat cuppanóhoz sem, sem a széles határúihoz, a földekről hazavezető porfehérhez, csakúgy felhőzött az, ha napnyugtakor berkenyével, murokkal, paszujjal megrakodva szénásszekérrel találkoztak, uccu gyorsan az árokba a megdühödött bivalyok, a szemet szúró porfergeteg elől, még ki is gurult ilyenkor a gyümölcs, a vetemény a hátyiból, volt szidás, nevetés, kapkodás, meg jó hempergés, hűsölés az út padkán, a Kristóf járta út valamennyi, még ha vargabetűvel is, mint a Csipkéserdő ösvénye, egyenes irányú volt, mert mind hazavezetett, a Kopaszhegytől a házig, a háztól a Gyíkospatakig, ismét a háztól a vízimalomig, az egyik vége mindég a ház, nem lehetett eltévedni. Igaz, itt se tévelygett, ez is út, nem lehet az más, lám, lépteivel rója, lépeget, halad rajta, vagy benne, vagy felette? - nem kérdezte, nem is lett volna kitől, út, nem lévén partja nem is nőtt mentén fa, nem lévén iránya nem látszott közeledő falu felbukkanó, elbúvó s újból közeledő harangtoronnyal és a nap sem mutatta a delet, az estet, csillag sem vezetett, árny sem kínálta pihenővel, csak lábai tudták biztos 1010
