Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Ami istentelen, és ami szent (Marno János: A cselekmény-Isten ha egyszer lábra kap) (kritika)

ízlésemet”, „... akármely hangon kezdenék / szavalni - mind azonnal jajveszék / kéredzkedésnek hat...” Márpedig a téma, melyet szeretne megragadni, megköveteli az igazságkeresést, az emelkedettebb hangot. Mamo bevallja: „... sokáig nem is tudom megszokni ezt a vers- / hangot, túlságosan spirituális, selymes / nekem ...”

Pedig a kötet igazi nyeresége (még Marno előző köteteihez hasonlítva is) az az egységes vershang, mely Mamo gondolatainak nemcsak közegét adja, de mely maga is gondolattá válik, hiszen „a név pedig minden”. Az avantgarde hagyományok e letisztult változata ugyanis - ha nem is mindig - képes vállára venni azt a spirituális terhet, amivel Marno megpakolja. Csak ott bicsaklik ki a vers „lába”, ahol nem a kifejezés erejének növelése, hanem épp a szándék elrejtése, csomagolása a célja. A szégyenlősségből avantgarde-ba öltöztetett gondolat ugyanis lírailag pontatlan.

Pedig a modem képek igenis képesek metafizikus észleletek továbbítására. Marno itt-ott folcsillanó képalkotó fantáziájának termékei között akadnak ugyan olyanok, melyeket egy ortodox líra-neológus talán megtagadna: „... mint két vízcsepp / szórja a bánatot szét a tekintete”, vannak azonban talán minden nyelvízlés szerint elfogadható, igazán sikerült képek is: „... a nyelvem egyszerre hideg lesz / és nehéz, mint egy hibás vasöntvény”, „a hold éles és görbe cipővas”, vagy Jéggőzt kaszál a tó felett a hold”, „az égő kizárólag / befelé, magának világít”. Ezek a képek eleget tesznek Marno mikrorealisztikus törekvéseinek éppúgy, ahogy megfelelnek deklarált gondolati szándékainak is. Egy olyan világot mutatnak be - a Berzsenyi-filológiából ismert — „negatív festéssel”, mely a modem szakrális művészet egyik legtanulságosabb ágának világfelfogásával rokonítja Mamo e kötetét. E világfelfogásnak vannak ugyan közhelyesre sikerült nyomai is e verseskönyvben, például „szívből utálok mindent - már, ami ehhez a teremtéshez / isten háta mögött még hozzáfűz”, vagy „előbb-utóbb fblér akaratáig a lélek”, s „nem nyomasztó-e mégiscsak / porból tudni az agyat?” Vannak azonban lírailag hiteles megnyilvánulásai is: „ragyog a szent / írás, szárazon, mint a sztaniol”. Ilyen szempontból válik értelmezhetővé például az a marnói módszer, amely többé-kevésbé ép mondatszerkezetek közé szavakat, felsorolásokat ékel. E szavak ugyanis magukban képesek megteremteni a lírai éghajlatot: hit, hold, kutya, hideg, kő, féreg, növény, szénpor, zsírpernye, árnyék, kéményé, toronyházé. Idevehet- jük még az olyan elszórtan olvasható fogalmakat, mint: sötét, semmi, víz, fehér, csend, tél. E szavak jelentéstartománya egyértelműen meghatározza a vers világát. Marno János szakrális lírájának legjobb néhány sora, s vershangja a hitetlenség, az isten tagadás, az istentől való elhagyatottság mártírumát festi. A szerző, többé-kevésbé azonosulva olyan - egymástól sokban különböző — alkotókkal, mint Pilinszky, Dante, Van Gogh, József Attila, Ottlik, Musil, Holan, Bergmann, Rilke, Eliot, Borges, Hamlet, Beckett, valamint a hazai underground rockzene egyes képviselői, megteremti saját hagyományát. S ezt valósnak tételezve értelmezhetővé válnak elszórt, bújtatott utalásai a modem kor annyira jellemző archetípusára, a szakrális gondokodású, szent ateistára, „büszke vagyok, mondja, mióta / rájöttem, hogy nincs sok közöm a mennyhez.” Vagy egy másik, hosszabb, s még árulkodóbb idézet:

... ágoston, pál ahol elá(ga)ztak, én ott babonából se járok ... undorít a dunyhaföld, a hunyócskazsák - s ha szintén azért imádkozom, amiért egy s máskor ők arra a csupasz ég hajlít, nem a szent

A baj az, hogy ezt a hangmagasságot nem tudja sokáig tartani, le-leejti a költő, s akkor csak a piszok marad, vagy - ami még rosszabb - a követhetetlen kuszaság. Egy másik veszély, mely lelkesedik rá, az általa teremtett hagyomány túlontúl is hűséges követése, az önálló hang hiánya. Pedig ritka, légritka magasságokba tud emelkedni vershangja egy-egy versmetszetében, mint a kötet utolsó két szakaszában. Az egyikben

93