Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Gál Ferenc: Az avantgarde és a posztmodern között (Balaskó Jenő: Ilyen éjszakát hagytatok) (kritika)
a „ha hűlt hazámba térek”, kezdetűben Pilinszky eddig megismételhetetlen Apokrifbeli intonációját szólaltatja meg, öt soron át. Az utolsó szakasz pedig a Jónás imáját idézi föl, mégis egyedi tud maradni, s egészében jó — nagyon. Ezekben a részletekben ugyanazt a klasszikus egyszerűséget éri el a költő, mint Hencze Tamás egy-egy, a sokszorosítás révén persze majdnem teljesen élvezhetetlenné tett festménye, melyek a kötet illusztrációjául szolgálnak. (Holnap Kiadó) BALASKÓ JENŐ: ILYEN ÉJSZAKÁT HAGYTATOK „Ha volna kulcsom / mellyel a kiállítást az értelem / számára is meg tudnám nyitni, / könnyű volna a dolgom. // Ilyen kulcs azonban nincs. / Egy életműnek számtalan bejárata van, / majdnem azt mondanám, minden / látogató számára külön ajtó, / melyen csak ő fér ót.” Ez az írás, mondhatni, az (egyik) kijáraton át lép a műbe. Nem a részletek felöl közelít, hanem az élménytől, onnan, amit a mű elemi hatásának lehetne nevezni. Innen halad azután „visszafelé”, körül tapogatva a formai megoldások, a motívumok egyikét-másikát, melyekről azt gondolja, szerepük volt az élmény létrejöttében. Megpróbálva nem elfelejteni, hogy ez a szerep aligha pontosan leírható, a leírás pedig bizonyosan nem általánosan érvényes, legalább annyira az olvasat elemzése, mint magáé a műé. De lehet-e így olvasni ezt a kötetet, amelyik több, mint három évtized versei közül válogat? Hagyatkozhatunk-e itt az élményre, az elsődleges olvasói odafordulásra, amely nyilvánvalóan kirekeszti a kronológiát, a raosíban él? A kötet szerkezete nekem azt mondja, igen. Azt, hogy a múlt nem múzeumi tárgyként áll előttünk, hanem mint a jelenidejű tények egy több-kevésbé más megközelítése. Nem csupán háttér, de a megtett út is, viszony tehát, s mint ilyen, nyilvánvalóan a jelenhez tartozik. A könyv meghatározó tulajdonsága a kettősség. A gondolkodás dualizmusa a legemberibb kérdésre, a hogyan éljünk-re adott válaszokban. Ha Pessoa azt írta, „azt kell választanom, amit gyűlölök - vagy az álmot, amit az értelem gyűlöl, vagy a cselekvést, amelyre nem születtem”, Balaskó, úgy érzem, azt mondhatná, azt kell válassza, amit szeret - az álmot, amit az értelme szeret és a cselekvést, amire született. A könyv arról a tartásról beszél, amelynek sem a kompromisszum, sem a választás nem alternatíva. Mindenhová hangsúlyokat tesz, és ez köztes helyzetbe hozza, leválasztja a hangsúlyok bármelyikét fetisizáló irányzatokról. Határon áll, amelyre azt is mondhatni, az avantgarde és a posztmodern között húzódik valahol. A két fogalom itt és most nem elsődlegesen a művészetek kategóriája, a világhoz való általános odafordulás, viszonyulás módozatait különíti el. Az első inkább azon válaszokat jelöli, melyek puszta létükön túl is hatni próbálnak a világra, a második az eseményekből kivonuló értelem, a tanú, a megfigyelő jelzője, az egyéni világoké. GÁL FERENC 94 Az avantgarde és a posztmodern között
