Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Vasadi Péter: Levélváltás (regényrészlet)
VASADI PÉTER Levélváltás (RÉSZLET EGY KÉSZÜLŐ LEVÉLREGÉNYBŐL) Olasz Bálint bányászati építészmérnök levelezni kezd Vas Pállal, aki az Üj Esztendő című egyházi hetilap újságírója. Olasz Bálint ateistának mondja magát, bár ehhez képest hitbeli dolgokban elég tájékozott. Leveleiknek kifejezett témája a keresztény hit, a vallás, a vallásgyakorlat, ennek visszásságai, öröme és nehézségei, az igazságkeresés, az egymás létéért és gondolkodásáért vállalt felelősség. * Tisztelt Uram, kedves Vas Pál! Egyenesen — és fölháborodva biztonságán — azt kérdezem Öntől: honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy a lélek dolgaiban oly határozottsággal, egyes esetekben ellentmondást nem tűrően merjen beszélni, mint ahogy azt teszi? Azért nem írtam, hogy „határozottsággal és tudással”, mert ami a tudását illeti, érzem, az inkább intuitív beleérzés, mint szerzett tudáshalmaz. Most talán azt gondolhatja, íme, ez a valaki meg is válaszolta a kérdését! Intuitív szabadsággal dolgozik: jó, lehet. Csakhogy ez nem jelenthet kibúvót a kötelező körültekintés, olykor esetleg gondolkodói aggályosság alól, főleg akkor nem, ha valaki ma újságíró, ráadásul egy egyházi lapban, ami igehirdetői hatáskörrel és hatásfokkal, tehát rendkívüli felelősséggel jelent egyet. Marad a kérdésem: honnan veszi a bátorságot ehhez a stílushoz? Ehhez a biztonsághoz? Veheti-e egyáltalán? Ezt akkor is megkérdezném, ha nem volnék ateista, és a maga egyházának volnék a tagja (amelyről ugyan azt állítja, hogy az enyém is, akkor is, ha ezt én nem akarom, ami enyhén szólva ájtatos kényszer!), szóval ha hinnék (erről meg az jut eszembe, hogy én — bár nem hiszek — Maga szerint hiszek, mert tökéletes hitetlenség éppúgy nincs, ahogy tökéletes hit sincs, vagyis, amint látja, elég jól ismerem az írásait), ha hinnék, sokkal bizonytalanabb lennék, mint Maga; éppen mert hinnék! Ez ugye „nem stimmel”? Hogy tulajdonképpen mit is kifogásolok a Maga stílusában? A keresztények jellegzetes félreértését: maguk úgy nyilatkoztatnak ki, mint az isten, holott maguk azok, akik isten kinyilatkoztatását hiszik: ez ugye, nem ugyanaz? Hirdethetnék alázatosan is, amire oly büszkék, kevesebb önhittséggel, kevesebb történelmi rutinnal, kevesebb kizárólagossággal azt, aki ezt mondta (nem pedig mondotta!) magáról: „Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű.” Ne tanítson. Még akkor sem, ha tanít. Adjon gondolatokat, gondolkoztas- son. Bízzék benne, hogy ha engem meg akar gondolkodtatni, fogok gondolkodni. Anélkül, hogy a számba rágná a válaszát, meg fogom érteni a kérdését. Adjon ötletet, egy fontos szót, egy ép mondatot, ne tudjon mindig mindent. Mondja azt: nem tudom. El fogom hinni Magának. Maguk már régen nem a tudás fáklya vivői: nem vették volna észre? Dehát hova figyelnek? Tudja mit szeretnék, én az ateista? Jól gondolja, hogy egy kicsit legyek, 203
