Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Vasadi Péter: Levélváltás (regényrészlet)
lehessek teista is. Aminthogy valószínűleg így is van. Hogy másfajta és máshol fölkapcsolt fényekkel, mint amelyekhez eddig hozzászoktam, megvilágítsanak, megvilágíttassam. Vagyis nem annyira okos tanítókra vágyom, mint éles fényekre. Sugárra. Lehet, hogy azt is értem ezen: a Maga hitére. Hitének módjára. Arra, hogy milyen a hite. Hogy mi a hite. De egyáltalán nem vagyok kíváncsi a tévedhetetlenségére. Érti? Mielőtt borítékba tettem volna a levelemet, még egyszer átolvastam. Kicsit éles, de nem akarok vele sem bántani, sem rajta változtatni. Remélem, ezt elhiszi. Viszont tény az, hogy évek óta olvasom az írásait, és most reagálni akartam rájuk. Nem tudom pontosan, miért most és miért így. Ne legyenek titkos föltevései: én nem hiszek istenben és ennek az álláspontnak levonom a következményeit. De az nem igaz, hogy nem törődöm az én ateizmusommal, tehát azzal is, hogy van valamiféle istenség vagy fogalom, legyen az a maguk tanításában akár, amelyre nekem következetesen azt kell mondanom, nincs. Várom a válaszát. Üdvözli: Olasz Bálint bányaép. mérnök. * VAS PÁL NÉHÁNY NAPIG KOTLOTT A VÁLASZÁN, AZTÁN HTJÁRA BOCSÁTOTTA: Kedves Barátom! Kedves Olasz Bálint! Különös levelet írt nekem. Indulata ugyan személyesen rám irányul, de az igazat megvallva azt hiszem, legalább annyira „kellek Magának”, mint amennyire nem. Mi a csudát akar? Ki bántja Magát? Csak nem saját maga? Két dolgot már eleve elhatározott: 1. Maga levelezni akar velem, nem pedig „beolvasni” nekem; 2. Magának nem az a fontos, hogy én mit írok, hanem hogy Maga mit érez, mi akad bele a gondolataiba, és egyáltalán, hogy mi az igazság? Ezért én Magát komolyan veszem és nem levelezni, hanem értekezni fogok Magával, akár tetszik, akár nem. Maga ateista? Isten éltesse. Engem ez egyáltalán nem érdekel közelebbről, ami annyit tesz, ha velem akar levelezni, én Magának köntörfalazás nélkül azt írom, ami szívem szerint jó. Ha mást akar, levelezzen mással. Nem mindig a kérdéseire fogok válaszolni, se most, se később, hacsak nem ezt akarja kifejezetten. Miből indulok ki? Beszélgetünk valakivel s egyszerre biztosan rátapintunk, mondhatnám odatapintunk a másikban arra, amiben az nem ért egyet velünk, bár mélyen érdekelt abban, amit hiszünk, jónak tartunk vagy rossznak, ami vagyunk, ami a lényegünk. Hogy lehet ez, mikor kimondta, nincs, nem is lehet a mi álláspontunkon? Ügy, hogy van bennünk valami elemien közös, legbelül, a csaták mögött vagy azokon túl, valami emberi, ahová már sem gondolatokkal, sem érvekkel, sem ellenőrző pillantásokkal nem hatolhatunk le. Ez a „közös” akkor is működik, amikor mi alig tudunk róla, vagy visszaszorítjuk a némaságba. Hogy mi a neve? Nem tudom. Talán ez: mi. A szánk mondhatja ugyan a magáét, de a tekintetünk módosítja ezt vagy jelezheti épp az ellenkezőjét is. A hívő ember úgy is beszélhet a hitéről, mint a karakteréről, a megpróbáltatásáról, a keresztjéről, az arcáról, amivel nem taszítja a nem-hívőt, mert hitnek tartja a nem-hívést is és fölkeltheti a másikban a választás óhaját anélkül, hogy a „csábítás” gyanújába keverednék. Annál is inkább, mivel tudja magáról, hogy 204
