Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat történetéből II. - Az ötvenes évek (tanulmány)
(1951) is. Ennek kompozícióját szinte teljesen a fej tölti ki, az inas vállnak csak az idulását jelzi a mester, az erős kulcscsontok csak mintegy aláhúzzák az egész jelentőségét. A hosszú expozíciós idővel készült századvégi fotók hitelességével őrzi a kő az elgyötört arc vonásait. Szigorú szemek, kemény árkok a száj körül, kiszáradt horpadások, simára koptatott dombok, hátságok, s millió rovátka. Fent, a homlokon vízszintesen futó, töredezett ráncok. Minden a „helyén van”, minden tökéletesen és hitelesen „valódi”, s az egészben mégsincs semmi naturális, semmi esetleges. Sőt, mind e részletek éppen véglegességükkel, megmásíthatatlan egyértelműségükkel hatnak, mintha maga az idő állt volna meg felettük. A „Tihanyi pásztor” büsztje nem ilyen személyes. A széles vállon megülő kemény fej a hozzánött, keskeny karimájú kalappal - úgy ahogy van, az egész, szigorú szimmetriájával, a kompozíció hangsúlyos magasságával — olyan, mint egy valóságos természeti képződmény, ősi és végleges, mint a tihanyi hegy maga. Pedig a részletek itt sem hiányoznak: a kalap árnyékából kinéző nyílt tekintet, a nyitott gallér a széles nyak alatt, a hajlott orr alatt konyuló vastag bajusz és a borosta az állón, a nyakon, az arc gödreiben. - Végül persze ez sem „akárki”, hanem a tihanyi pásztor. Ebbe a sorba tartozik a „Demeter” (1952) is, amelyről a korszak végén Fülep Lajos írt elemzést. (F. L.: A mai magyar művészetről. Csillag, 1956. június.) O mondja el, hogy hogyan talál egymásra e szoborban mitológia és konkrét valóság, hogyan „hitelesítik” egymást kölcsönösen a termőföld görög istennője és az a parasztasszony, akinek arcvonásait hordozza most. Ugyanúgy, mint a másik két szobornál, Borsos ugyanazt a problémát feszegette itt is, az esetleges és a szükségszerű, a múlékony és az örökkévaló problémáját. - Mindezt pedig valami olyan tökéletes alkalmazkodással az anyaghoz, a kő esetlegességeihez, elszíneződéseihez, amire Borsos Miklóson kívül más alig volt képes ekkoriban. A „második nemzedékiből a naiv hittel megáldott Bokros Birman Dezső (1891-1965) nem maga kívánt visszavonulni a kisplasztika csendesebb világába. Ahogy azonban elképzeléseinek az előző korokban sem termett babér, most még ennél is kevesebb lehetősége maradt a köztéri szereplésre. Miközben - mint egykori leveleiből is kiderül — önmagát igazi „szocialista realista” művésznek vallotta, s optimista hangú portrék sorát igyekezett megmintázni élmunkásokról és sztahanovistákról, munkái még a korszak kiállításairól is kimaradtak. Hiába remélte, hogy most már igazán föltalálta a „helyes” utat, ha a valóságban kezéből egyre törődöttebb, egyre árvább figurák kerültek ki. Ezt a korszakát olyan apró, botszerűen kemény és ugyanakkor törékeny figurák jellemzik, mit a „Halászfiú” és a „Mednyánszky” (mindkettő 1955-ből). Bokrosnak ezek a szobrai felszínes módon Giacometti térbe ékelődő alakjaira emlékeztetnek. Bokros hősei azonban, szemben a svájci mesterével, kivétel nélkül egyéniségek, akiknek nem csak egyszerűen a térrel van problémájuk. A két szobrocska közül talán a „Halászfiú” esete az egyszerűbb. Szabályos kontraposztban áll, amelynek nyugalmát a kompozíció akciótlan cselekvése is hangsúlyozza: az egész oly kiegyensúlyozott és derűs a pihenő bal láb főié tartott hallal, s a hős erre forduló tekintetével, hogy akár ott állhatna egy korabeli lakótelep tűzfala mögött született terecskén is. - És mégsem, mert az elnyújtott formák, s egyáltalán az a mód, ahogy a szobrász egy-egy részletnek - mint a kalap vagy a szokottnál nagyobbra nőtt kezek — a látvány egészében váratlan súlyt ad, s végül, de nem utolsósorban a mintázás vibráló izgalma túlságosan egyéni ízt kölcsönöznek a kompozíciónak. Ez az individuális jelleg még erőteljesebben mutatkozik meg a „Mednyánszky”- szoborban. Már kontraposztja sem olyan békés, mint a másiké: miközben testsúlyát határozottan a jobb lábára helyezi, a ballal úgy lép ki, hogy e gesztussal óvatos védekezést látszik kifejezni; Egész tartásában van valami hökkent, valami idnignáló- dottság, a „Kikérem magamnak!” attitűdje. Furcsa szakálla, kalapja, bogos nyakkendője, gyűrt zakója, mind az egész együtt: egy „csodabogár” és valaki bizsergetően 883
