Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat történetéből II. - Az ötvenes évek (tanulmány)
vonzó keveréke, s szándékosan, vagy csak természetes öntudatlansággal egyben önarcképe is az alkotó Bokros Birmannak. Készült a korszakban valódi „Önarcképbe (1955) is a mesternek. A feketére patinázott gipszkompozíció riasztó őszinteséggel az öregség romjait tárta föl: a fedetlen, „gyűrött” mellkast, a rövid, inas nyakat, az arc megkeseredett ráncait, árkait. Mégis, így is van benne valami konok elszántság, ahogy a fejét nem lógatja, hanem e helyett valósággal maga elé szegzi - igaz, már nem „keményen”, de annál nyakasabb kitartással. Élete utolsó évtizedében Bokros Birman Dezső „státusa”, s lehetőségei már nem igen változtak. Előbb halt meg, mint hogy sajátos expresszionizmusának valós értékeit ismét csak fölfedezték volna. Pedig különös figuráinak sorát az ötvenes-hatvanas évek fordulóján és utána is folytatta. „Vetkőző nő”-je (1957) kihívó formátlanságával egyik utolsó darabja annak a derűs vonulatnak, amely még Medgyessy „Súroló asszonykával kezdődött a tízes években, s amelyet már Bokros Birman is gazdagított korábban néhány meghökkentően új példával. 1957-ben a „Kötényes fiú”-t és a „Demoszthenész”-t mintázta Bokros, 1960-ban a „Meditáló”-t, 1964-ben pedig az „Állő férfi”-t. Látszólag egyre kevésbé érdekelte a dolgok romlandó felülete, s egyre inkább a lét, vagy amit vele azonosítani látszik, a cselekvés belső rugói, lélektani, akarati vagy csak egyszerűen animális háttere. Hasonló kíváncsisággal figyelte Bokros Birman a portrék modelljeit. Ez a fajta érdeklődés tette mások munkái mellett egyedülállóan figyelemreméltóvá az ő „Bartók-fej”-ét (1961). Szó sincs itt a „személyes” vonások valamiféle folidézéséről. A mintázófával sűrűn barázdált felület ilyesmire nem is hagy lehetőséget. Ehelyett az alkotó szellem inkarnációját próbálta megfogalmazni, a formákba zárt sugallatos csöndet. Bokros Birman Dezsőt 1949-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1954-ben egyéni kiállítása volt a Rákóczi úton, a Fényes Adolf Teremben. 1957-ben a Műcsarnokban gyűjteményes kiállítását rendezték meg. 1965 januárjában villamosbaleset következtében halt meg. Művészi hagyatékának jelentős része később a székesfehérvári István király Múzeum gyűjteményébe került. Akisplasztika menedékében élők közül talán Ferenczy Béninek (1890-1967) lett volna a legkönnyebb az „új reprezentáció” szolgálatát választania. Klasszikus stílusa, s régi baloldali múltja egyaránt ebbe az irányba vezethették volna. Ö azonban e helyett a tudatos visszavonulást választotta. 1949-ben eltávolították a Képzőművészeti Főiskoláról is, ahol így csak sajnálatosan rövid ideig taníthatott. Az ötvenes években könyvillusztrálásokat vállalt, s jórészt erre a jövedelemre támaszkodva mintázta kisplasztikáit, portréit és érmeit is. 1956-ban keletkezett rövid önéletrajzában így szól ezekről az évekről: „És a művészet? Még sohasem volt olyan elárvult, mint ma, a gyors egymásutánban változó divatok és izmusok mellett, messze eltávolodva egy olyan architektúrától, amely már »csak« szervez, számít, s maga sem képes városaink növekvő térszükségletének eleget tenni, és birodalmából rég kivetette a képzőművészeteket. Mégis hiszek a feladatában és nagyságában, mint azt Baudelaire a »Les phares«-ben lerögzítette. Magyar vagyok, Budapesten élek és az utóbbi években főleg könyvillusztrátorként működöm. Festek is és szeretem a rézkarcművészetet és a kőnyomatot. Arra vágyom, hogy kis életművemnek, mely annyi megszakítás, összeomlás, háború és nyomorúság után torzóként áll előttem, egységesebb, gazdagabb formát tudjak adni.” (Megj.: Élet és Irodalom. 1967. nov. 4.) - Néhány hónap múlva — a forradalom leverésének napjaiban — azonban súlyos betegség támadta meg Ferenczy Bénit, jobb oldala megbénult, és 884
