Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat történetéből II. - Az ötvenes évek (tanulmány)
sem mentes — küzdelem, amit a „harmadik nemzedék” két kiemelkedő alakja, Kerényi Jenő és Somogyi József vívtak vállvetve. Mindketten a bírálatok és kritikák állandó pergőtüzében igyekeztek megőrizni művészi egyéniségüket. Kettejük közül talán Kerényi ment tovább a kompromisszumok útján. „Osztapen- ko-emlékmű”-ve (1951) a legbeszédesebb példája annak, hogyan próbálta a megrendelők naturalista igényét a kifejezés drámaiságával egyeztetni. Az eredmény - különösen, ha emlékezetünkbe idézzük korábbi remekművét, a sátoraljaújhelyi „Partizán-emlékmű”-vet - bizony lehangoló. A kompozíció egészében valamiféle „beállítottság” érvényesül, valamiféle „elrendezettség”. Ez egyaránt jelentkezik a legapróbb részletekben - ahogy például a katonaköpeny csücske úgy és kifejezetten azért hajlik hátra, hogy így erősebb hangsúlyt nyeljen a figura kilépő bal lába és a szobor egész teátrális megjelenésében. A jelenet a drámai ízek mellett is őriz magában valami esetlegeset, ami végső soron megakadályozza, hogy az illusztratív ábrázolás emlékműve nemesedjen. Somogyi József szerencsésebbnek bizonyult. A „Martinász” (1954) sokat elemzett, s a mára nemcsak egy város emblémájává lett (Dunaújváros „szocialista” címerképében szerepelt), hanem állandó példaként is emlegetett kompozíciója valóban a magyar szobrászat legjobbjainak sorába emelte alkotóját. Somogyi számára a karakteres ábrázolás, sőt bizonyos fokig még a naturális részletezés is kevésbé volt idegen, mint Kerényinek. „Martinászáéval a modern munkásábrázolások egyik legkiválóbb őséhez, Meunier példájához nyúlt vissza. A figura, s a kellékek naturalizmusát a felépítés konstruktív rendjével hitelesítette. - 1955-ben Somogyi Józsefet Kossuth-díjjal tüntették ki. Az akkori kultúrpolitika jellemző gesztusaként a díjat nem a „Martinász”- ért, hanem egy koreai kisfiút ábrázoló, a művész által is jelentéktelennek tartott portréért ítélték neki. A „Martinászának eredetileg a soroksári vasmű elé kellett volna kerülni, de a szobor még évekig raktárban maradt. 1960-ban állították fel mai helyén, Dunaújvárosban. A KISPLASZTIKA ÉS A PORTRÉ, MINT MENEDÉK Furcsa ellentmondásnak tűnhet, hogy éppen abban a korszakban, amikor korábban soha nem ismert mértékben nőtt meg a hivatalos igény a nagyméretű és a monumentális szobrászat iránt, éppen ebben a korszakban virágzott ki ismét a kisplasztika. Valójában egyszerűen az történt, hogy míg a nagy nyilvánosságnak szánt művek stílusa és tematikája nemcsak erősen kötött volt, hanem még a szokásosnál is erősebb kontroll alatt állt, addig a kisplasztika és a portré műfaja viszonylagos szabadságot élvezett. Már ez a különbség is magában hordta a művészet - szűkebben a szobrászat - skizofréniájának lehetőségét. Ismert tény, hogy az a Vilt Tibor, aki az ötvenes évek szinte valamennyi pályázatán - ha nem is nyertesként, de részt vett, aki Antal Károly és Csorba Géza társaságában a Honvédelmi Minisztéium bejárata fölé a legpenetránsabb „szocreál” elképzelésnek is megfelelő szoborcsoportot készített (1951, a kompozíció 1956-ban megsemmisült), nos, ugyanez a Vilt Tibor közben otthoni műtermében azoknak a drámai erejű kisplasztikáinak sorozatát folytatta, amelyek közül az első darabok még a negyvenes években születtek. Egyébként persze jellemző, hogy ezek a művei szinte kivétel nélkül plasztilinbán - legfeljebb ha néha gipszben - vártak egészen 1965-ig, Vilt első önálló kiállításáig a bronzbaöntésre. így például Vilt ezekben az években mintázta a „Közöny” (1952), a „Nő virággal” (1954) és a „Krucifix” (1955) című munkáit, amelyek valódi jelzői maradtak gyorsan változó, mindig friss figyelmének. Borsos Miklós realista felfogású fejei ezekben az években csaknem annyi vitát provokáltak, mint ugyanekkor Kerényi és Somogyi József monumentális szobrai. Mindennek ma már persze inkább csak politikai vagy szociológiai érdekessége van, a művek sorsa régen elvált ezektől a „viták-tól”. Ez történt az „Egry József”-portréval 882
