Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat történetéből II. - Az ötvenes évek (tanulmány)

az arcot, s így Pátzay klasszikus módon tartózkodó naturalizmusát nála ennek oldottabb megoldása váltotta fel. Ez az „oldott”-ság aztán igazán az emlékmű talapzatát körülfolyó, a „felszabadítás” és a „szocialista építés” történetét elmesélő domborműfrízben teljesedett ki. Valójában persze ennek a naturális és koreografiku- san egymáshoz fűzött életképsornak egyetlen plasztikai célja az volt, hogy a dísztribünként is szolgáló posztamens súlyos és komor tömegét elevenebbé tegye; a fríz tulajdonképpen egyfajta ornamens szerepét vállalta magára.

Mikus a „Sztálin” emlékmű készítésekor már régen „hivatalos” szobrásznak számított. 1949-ben nyert Kossuth-díja után 1952-ben másodszor is megkapta ezt a máig is legnagyobbnak számító művészi elismerést. Eredetileg munkás volt, s a húszas években autodidaktaként lépett a művészi pályára. Később - amikor egy mecénás támogatásával Itáliában járt - került szorosabb kapcsolatba Pátzay Pállal, aki stílusára, szobrászi elképzelései kialakulására talán a legmeghatározóbb hatással volt. A felszabadulás előtt finoman mintázott, invenciózus kisplasztikáival vált a szakma és a közönség, a gyűjtők előtt is ismertté. A negyvenes évek második felétől, majd az ötvenes évektől készített nagyméretű kompozíciói többnyire felnagyított kisplasztikák maradtak, minden igazi monumentális hatás nélkül. A korszakban alkotott munkái közül kiemelkednek a lányáról mintázott „Számoló kisleány” (1946) és a „Kötélugró kisleány” (1956), amelyek azonban később fölnagyítva elvesztették a kifejezés közvetlenségét, a megjelenítés természetesen hamvas báját. Az ötvenes évektől haláláig egyike volt a legtöbbet foglalkoztatott művészeknek, de a hatvanas évektől sokszor monoton hatású köztéri szobrai egyre kevesebb föltűnést keltettek. 1958-tól három évig ő töltötte be az újjáalakult Képzőművész Szövetség elnöki tisztét, 1949-től tanára volt a Képzőművészeti Főiskolának.

Beck András (1911-1985) Mikussal szemben - mint már az előző fejezetből is kitűnt - kifejezetten monumentális tehetség volt. Korábbi biztató munkái után azonban ezekben az években a legrosszabb ízű sematikus művek alkotójává vált. „Olvasó munkás”-a (1950) - a ruha, az arc, a kezek naturális részletezése ellenére is — a nagy formák kiegyensúlyozott viszonyában még őriz valamint a művész régi erényeiből, a kompozíció mélyén még érezni a szocialista művészet egyik úttörőjének, Goldmann Györgynek a hatását is (Goldmann György: Ülő munkás). Az 1951-ben megismételt József Attila-pályázat nyertes műve, a zilált ruhában ágáló zord figura már inkább csak az aktuálisan hivatalos József Attila-kép folidézése, „folmondása” a szobrászat eszközeivel, mintsem örökérvényű, valódi emlékmű. - Beck András egyébként egyike volt azoknak, akik írásaikkal elméletileg is igyekeztek hozzájárulni az új szobrászati eszmény kialakításához. 1949-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, s 1950-ben az elsők között kapta meg a Munkácsy-díjat is. 1956 után külföldre távozott, jelenleg is Franciaországban él. Az utóbbi két évtizedben érmei, nonfiguratív kisplasztikái és közterekre került szobrai nemzetközileg is ismertté tették nevét.

Az egykori „klasszicisták” előretörése nem szorította háttérbe azt a „megbízható” akadémizmust sem, amelynek Kisfaludi Stróbl Zsigmond (1884—1975) volt a kiemelkedő képviselője. 1951-ben pályázatot írtak ki az új „Kossuth-emlékmű” elkészítésére. A politika számára többszörösen is fontos volt ez az ügy. A korábbi, Horvai-féle emlékmű pesszimizmusa, a figurák gyászos hangulata csak az egyik, s valószínűleg nem a legfontosabb ok volt a cserére. Ennél lényegesebb volt a hely, a Parlament előtti tér jelentősége és magának Kossuthnak a személye; Ezekben az években nyilván nagyon lényegesnek látszott, hogy az új, „szocialista” Magyarország kormányzati központja előtt egy maga akarta-állította monumentum legyen, s ugyanígy tűnt szükségesnek, hogy a negyvennyolcas forradalom vezérének is aktuális képmása álljon ott. Olyan Kossuthot igényeltek, amelyikről azonnal kiderült, hogy „ennek” a világnak, a most is folyó harcnak volt előhírnöke. A megbízást Kisfaludi a foalakra kapta, a mellékalakokra a hozzá hasonló szellemben dolgozó, s már a harmincas években megfelelő rutint szerzett Kocsis András - aki eredetileg tanítványa is volt Kisfaludinak

879