Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat történetéből II. - Az ötvenes évek (tanulmány)
- és Ungvári Lajos. Kocsis András munkája, a kompozíció bal oldalán látható jelenet- családjától búcsúzó honvéd - a XIX. század végének zsánerplasztikáját juttatja eszünkbe, s ezen túl valójában legfeljebb hangulati értéke van. A jobb oldali csoport — Ungvári műve - a fegyvert fogó munkás, a heves gesztusokkal őt követő ifjú és a sort záró földműves félreérthetetlen jelmezekbe öltöztetett alakjaival, már a munkás-paraszt szövetség aktuális témáját fogalmazta meg. Kisfaludi Stróbl Kossuthja a kompozíció közepén emelkedő magas posztamensen áll, s jó XIX. századi hagyományoknak megfelelően lényegesen nagyobb is a „mellék”-figuráknál. Keménytartású, fegyelmezett, szép férfi - ahogy ezt mindenütt olvashatjuk Kossuthról. Kinyújtott jobbjával, szilárd tekintetével éppen a jövő útját látszik egyértelműen és tévedhetetle- nül megjelölni. - Ezt az „aktuális” képet a szobrász egy ugyancsak régi, de úgy látszik mindig „beváló” plasztikai közhellyel jelenítette meg a szobrász. Erre a szinte hangsúlyos konzervativizmusra azonban itt, ezen a helyen és ebben az esetben különösen szükség volt. Az új kor forradalmi lendületét és elképzeléseit nem is lehetett volna a közönség, a társadalom számára ennél elhihetöbb erejű ősképpel igazolni. Hasonló feladatot jelentett ezekben az években a Millenniumi emlékmű egyes szobrainak kicserélése. A Habsburg királyok helyére Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi és Kossuth alakját kellett fölállítani. A művészileg és politikailag is kényesnek látszó feladat megoldására ismét Kisfaludi Stróbl kapott megbízást (1953), de mellette mások, így a római iskolás Grandtner Jenő, sőt fiatalok is lehetőséget kaptak a munkára. így mintáztak az emlékműhöz reliefeket Marton László és ifjú Szabó István. Kisfaludi Stróbl a rövid korszakban kétszer is, 1950-ben és 1953-ban megkapta a Kossuth-díjat. A későbbiekben is számos reprezentatív köztéri megbízásnak tett eleget, de az ötvenes évek elmúltával egyre kevesebb befolyása maradt a magyar szobrászat fejlődési irányaira. Méreteiben és tematikájában is egyik kiemelkedő feladata volt a kornak a Népstadion felvonulási útjának szobordísze. A hatalmas munkával összesen tizennégy szobrászt bíztak meg, köztük az egykori római iskolás Antal Károlyt, Buzi (Búza) Barnát, Győry Dezsőt, az éppen ekkoriban Magyarországra telepedett Makrisz Agamemnont, olyan mestereket, mint Kerényi Jenő és Somogyi József, s még fiatalokat is, mint Várady Sándor. Az egész munka „összehangolására”, a születő művek „egyöntetűségének” biztosítására Pátzay Pált kérték fel (1953). Az ilyen, sok művészt megmozgató feladat egyébként ekkor nem volt egyedülálló. Hasonló példa volt a Földalatti Vasúthoz és a moszkvai Magyar Mezőgazdasági Pavilonhoz készült, tervezett freskó, pannó és szobordísz ügye is (1952). Mindezek a példák igen nehézzé tették az ekkor induló fiatalok számára a tájékozódást, az értékigazodást. Szinte törvényszerűen tévesztettek sokan közülük utat, s az évek - az idők és igények - változásával egyre értetlenebbül nézték a megváltozott világot és mellőztetésüket. Az elfelejtett tehetségek közé tartozik a korán elhunyt Gyenes Tamás (1920-1963). 1953-ban Leningrádból mint a szobrászat „kandidátusa” érkezett haza. Diplomamunkája - „Magyar vendég a kolhozban” (1952)- egyik sokat idézett példája lett a „szocialista realizmusnak”. Beck Andárshoz hasonlóan ő is szívesen foglalkozott a művészet elméleti és ideológiai kérdéseivel. 1954—56 között szerkesztője volt a Szabad Művészetnek. Ma már nem lehet eldönteni, hogyan alakult volna esetleg pályája, ha a korai halál el nem viszi. A „fiatalok” eléggé összemosódó, személyes vonásokat alig mutató csapatából korán kiemelkedett Kiss István kifejezetten monumentális erejű, egyéni hangja. Nem az ő hibája, hogy a Dózsa-pályázaton díjnyertes emlékműve (1953) végül is nem abban a dinamikus formában valósult meg, ahogy eredetileg elképzelte. A sokáig elhúzódó kivitelezési munkák során a robbanékony kompozíciót egy rosszul értelmezett ünnepélyesség érdekében megbontották, „fő-” és „mellék”-alakokra bontották (1960). A látványos emlékművek mellett meglehetősen sok egyéb munka is jutott a szobrászoknak. Afelfokozott ági tatív igény és a reprezentáció vágya üzemek, hivatalok, 880
