Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Monoszlóy Dezső: Sárga ház (novella)
tartottam, bekövetkezett. A láda teljesen üres volt. Belenyúltam. Ha legalább tigris volna benne, megharapná a kezemet, de csak azok az előbbi üvegfiolák csilingeltek ujjaim között. A rajzpapírról feketére satírozva meredt rám a gödör. Két napig hiába dolgoztam. Utóbbi időben semmi sem sikerült. A Festmény is leesett a hintáról és Mária le akarja nyírni a szakállamat. A két dolog között biztosan van valami összefüggés. Ha folmehetnék a TETŐbe, rájönnék, de oda nem vezet lépcső. A PINCEbe se lehet lejutni. Mária bőg, a szakállamat akarja nyírni. Kint az utcán, ahol nincsenek tigrisek, esik az eső. Gyorsan be kell csukni a HÁZ ajtaját, nehogy megázzanak a szőnyegek. A Festménynek gyakran volt sáros a cipője, különösen ha puskával a vállán jött haza. Ilyenkor nyulat vagy fácánt húzott elő a hátizsákjából. Mária meg- nyúzta a nyulat és a sőréteket, amiket a bőre alatt talált nekem adta. Én mindenkinek mutogattam az ólomdarabkákat: ezek a sörétek valaha a nyuszik és fácánok fejében éltek. De senki se akarta elhinni. Mária azonban akkor is úgy nézett rám, mint most, csak akkor nem sírt. A Festmény brum- mogva kacagott, térdét csapkodta, örült az élő sőréteknek. Ha a te söréteid élnek, akkor azok fiadzanak is, mi? Erre nem tudtam válaszolni. Kár, hogy nem fiadzanak, sajnálkozott a Festmény, ha fiadzanának, nem kellene töltényeket vennem. Ma már tudom, hogy a sörétek nem fiadzanak, és Bubu se, és Mária se, Én se, a Festmény se. Mindegyikünkből csak egyetlenegy van. Nem hasadhatunk ketté. A fiadzás undorító és szánalmas, olyan, mintha az ember kivizelné a saját lelkét. Mária biztosan azért szeretné, hogy visszabújjak a hasába, mert nem akar a világra hozni. És ő nem is tehet ilyet, hiszen akkor nem érkezhettünk volna ugyanazzal az űrhajóval, és a tűz körül a PINCÉben nem tapogathattam volna a mellét. De így volt, és senki sem ütközött meg rajta. Ki kell nyitnom a rádiót és hangosra csavarnom, mert nem jutok semmire. A csendtől megsüketülnek a mozdulatok. Az undorító, vinnyogó zenei hangok munkára ingerelnek, és most igazán szükségem van buzdításra, mert zúg a fejem, hiába ástam, kimerült vagyok. Igaz, mindjárt bejön Mária és dühösen lecsavarja a rádiót: Nem lehet kibírni ezt az üvöltést, az embernek beszakad a dobhártyája. Mária azonban nem mutatkozik. Vajon mit csinál? Még hangosabbra kapcsolom a rádiót. Most se jön. Kimegyek a konyhába és megnézem. Csak áll a konyhaablaknál, a messzeségbe bámul. Vársz valakit? Én?... Szipogva tiltakozik, de látom rajta, hogy hazudik. Gyere be, megmutatom neked a HÁZat. Engedelmesen követ, azt se teszi szóvá, hogy üvölt a rádió. Látod, ez a HÁZ ajtaja, mutogatom, most bezárom, hogy ne jöhessen be rajta senki. Ha bejönne valaki idegen, mindent összedöntene a szobákban. Hevesen bólogat. És a PINCÉbe és a TETŐbe se lehetne elmenekülni, mert nem vezet oda lépcső. Mária ma értelmesebbnek látszik, mint máskor. Nem ellenkezik, mindennel egyetért, csak a kulcször- renésre rezzen össze. Bubu is a szokottnál egy árnyalattal sápadtabb. Várom, hogy rákezdjék. Bubu megkérdezi: Még mindig rajzolsz? Mária: Bubu már megint csavarog. A Festmény: nem szól semmit. De nem ez következik. Mária szemét törölgeti: Nem hagyta megnyírni a szakállát, sóhajtozza. Ez most mindegy, legyintget Bubu dühösen a levegőbe, összecsomagoltál? Mindjárt itt lesznek. Persze akármit mondhatna, tudom, a fehérköpenyes angyalokról van szó, hiszen már hetek óta vártam rájuk. „Vexilla regis prodeunt inferni!” Védekezni kellene. Éppen most jönnek, amikor üres a láda. Nincs, amivel 824
