Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Monoszlóy Dezső: Sárga ház (novella)
amelyeken át nem tud bejönni a házmester. Először úgy terveztem, egészen kicsi lesz a HÁZ, ez jó védelmet szolgáltat, senki se férhet bele. Ha pedig én akarok belebújni, egyszerűen felfújom, mint a luftballont. Csakhogy a méretek később ellenem fordultak. A kockás füzet egyetlen kockányi alaprajzában nem fért el semmi lényeges. Az emeleteket sem tudtam szétosztani. Enélkül pedig semmihez sem lehet kezdeni. Dante Komédiájában is fontosak az emeletek; pokol, tisztítótűz, mennyország. Az én HÁZam sem nélkülözheti ezt a hármas felosztást. Kell PINCE, ez a múlt, legalább egy kockányi térség, a meglevő FÖLDSZINT, a jelen, és a jövő a TETŐ, ezt fel kell húzni és még hol van a berendezés? Minden emeleten kell egy Bubu, egy Mária és a Festmény, az, amelyik azelőtt szürke flanelöltönyökben járt és olyan szakálla van, mint az orvosnak. Ha ezeket mind a füzetlapra teszem, éppen én rekedek kívül, jön a házmester és fejemre csattantja a fürdőszoba ajtaját. Legújabban már négy összeragasztott rajzlapon épül a HÁZ. A FÖLD- SZINTen már csak az ajtóval van baj. Sohase lehet tudni, hogy mi történik mögötte. Az ajtó eltakarja az eseményeket, de két oldalán elhelyezhetők a figuráim. Fontos, egyiküknek se érjen földre a lába, a Festményé se. Dante lelkei is így lebegnek és a jelen valóságban tele van mozgással. Ezért nem lehet belőle megérteni semmit. Bubu megkérdezi: Még mindig rajzolsz? Mária: Bubu már megint csavarog. A Festmény: nem szói semmit. Reggeltől estig ez ismétlődik, de egyik se áll meg pillanatra sem, egymás szavába vágnak, közéjük visít a Festmény csendje, lábujjhegyükkel felugranak a padlóról, lebegnek. Csak a jövő és a múlt mozdulatlan, ezekről határozott elképzeléseim vannak. Ha a jelen lebegése nem lenne, semmi sem zavarná meg egyensúlyukat. Itt van például a PINCE. Ennek a terét kitölteni egészen egyszerű. Középen van a rőzsékből összehordott tűzrakás, ekörül melegítjük a kezünket. Mindnyájan csupaszon ülünk, Mária, Én, és a Festmény. Senki sincs a közelünkben, éjszaka van. Nemrég érkeztünk meg űrhajóval egy távoli csillagról, amelynek elfelejtettük a nevét, azt is elfelejtettük, hogy űrhajóval érkeztünk, csak a menekülés riadalma él bennünk, szűk barlangon kellett keresztülmászni, egyre szűkebben és ebben a hosszú csúszás-mászásban levedlett rólunk az emlékezet. Csak egymás szagát érezzük. Mozdulatlanul ülünk. Ha elmozdulnánk, veszekednénk és szeretkeznénk. De akkor azonnal felborulna a kép és feje tetejére állna a PINCE. Már nem lehetne úgy érezni a tűz melegét és egymás szagát. Bubu is kiesne a képből, kiderülne róla, hogy más űrhajóval érkezett, vagy egy barlangban leselkedett, ott várta be érkezésünk. Azonban ez már megbontaná a PINCE nyugalmát, ahonnan amúgyse lehet kimozdulni, nem vezet sem lépcső, sem kijárat a FÖLDSZINT felé. Innen riasztó mozgás hallatszik, de belehull a tűz lángjaiba és elég. Mária persze már elfelejtkezett a PINCÉről, sohase vetkőzik le előttem, pedig akkor meztelenül ültünk egymás mellett. Bubu régebben levetkőzött, de most már ő sem. Különszobában alszik, és magára zárja az ajtót. A Festményt se láttam egészen pucéran, legfeljebb néha kigomolta előttem a sliccét, ha kiránduláson egymás mellett vizeltünk. Ennél több nem maradt a meztelenségünkből. Ha meghalnak, mindegyiküket levetkőztetem. A Festményt sajnos nem, annak nincs nadrágja, csak derékig fért a kertbe. Egyszer megpróbáltam a falra hozzáfesteni, ami hiányzik belőle. Mária rettenetes sóhaj- tozásba kezdett, Bubu röhögött, aztán újrafestették a falat. Különben úgy 818
