Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Gaszner Ferencné: "A galamb dala" - Pinczési Judit versvilága és gyermekköltészete
GASZNER FERENCNÉ DR. „A galamb dala” PINCZÉSI JUDIT VERSVILÁGA ÉS GYERMEKKÖLTÉSZETE Nyolc éve már, hogy a debreceni születésű Pinczési Judit, a gyermekien tiszta és nemes lelkű poézis, a mindenséget átlelkesítő, odaadó vallomások költője örökre eltávozott tőlünk. Mindössze harmincnégy éves volt, amikor gyógyíthatatlan betegsége győzött élniakarásával szemben, de halála közelségének megsejtése érett költővé, nagy titkok tudójává avatta. Az élettől búcsúzva, emberileg már-már fölénk magasodva megindító költeményeket alkotott az emberi létezésről, saját világa bensőséges történéseiről, hitről vagy rettenetről. „Láng volt az élet és lomb a remény / mennyi maradt ? ennyi maradt / a föld fölött / s az ég alatt.” - olvashatjuk szép sorait az 1986-ban megjelent Láng volt az élet című posztumusz kötetében.1 így kiemelve őket az egész vers közegéből elsősorban a visszatekintés, összegzés fájdalmas élménye hallható ki belőlük, pedig Pinczési e költeményében sem akart elszomorítani vagy sorsa fölött szánakozni, hanem egyszeri, megismételhetetlen élete lelkesítő, maradandó emlékeit igyekezett számba venni, megszívlelendő lenyomatat hagyni maga után. A számvetésnek ez a jellegzetes megnyilvánulása az idézett költemény mellett a kötet több versében is érzékelhető, sőt közvetett vagy közvetlen módon három korábbi versgyűjteményében is felfedezhető, s olyan sugalmazó hatású, hogy az olvasó akaratlanul is azt kutatja: mit akart Pinczési Judit szívünk és értelmünk kőtáblájára vésni. Nehéz minden titkát megfejteni, mert mondandóját bonyolult képek, jobbára meghökkentő, groteszk asszociációk, szimbolikus látomások és több jelentésbe villanó metaforák mögé rejtette. Az anyag, a szavakba zárt világ pedig sokszor ellenáll a kutató értelemnek, ezért inkább érezzük, mint elmondhatjuk jelentéseit. E sajátosságánál fogva költői kifejezésmódja nagyon is hasonlatos pályatársaiéhoz, a 70-es évek második felében alkotó nemzedék népes hadának művészi törekvéseihez, szándékaihoz. E nemzedék költészetét pedig legalapvetőbben az határozza meg, hogy a korszak híján volt a vezérlő eszméknek, a távlataiban nagyhatású közéleti és társadalmi feladatoknak, ebből következően a líra sem lehetett kifejezője és hirdetője a váteszi elhivatottságnak.2 Ebben a kisszerűvé, mindennapivá lett világban az „egyéni létélmények, lelkiállapotok, önmeghatározási kísérletek, képzelgések és sejtelmek, fenyegető látomások” váltak a költészet tárgyává.3 Mindezek művészi kifejezése közben a lírai én egyre távolabbi, egyre rejtelmesebb régiókba távolodott az alkotó szubjektumtól, hogy ne merüljön el a hétköznapiság evidenciájában, hogy a közvetlenül kifejezhető benyomásoktól eltérően valami érvényesebbet, mélyebb gyökerű valóságot, maradandó ideát hozzon létre. E törekvésében, az irodalmunkban részben már eluralkodott költői vívmányok felvállalásaként, a líra nyelve is telítettebb lett, s a bonyolult tartalom hordozója a fogalmi megnevezés helyett sokkal inkább az öntörvényű, nagy jelentésmezővel bíró kép lett. A 70-es évek fenti értelemben vett privát és intim lírájának már-már befogad- hatatlan képi és gondolati rengetegében az olvasói beleélőképességnek és felkészült783