Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Károlyi Pál: Nemzetközi Bartók Fesztivál, Szombathely, 1990
jegyezzem, szomorú tény, hogy ennek a hangversenynek műsorát szokatlannak kell nevezzem (de hát ez az egész fesztiválra érvényes). Az ilyen programok mindenna- posabbak kellene legyenek szezonbeli hangversenyeinken is, olyasmit zárunk ki a koncertlátogató életéből, ami feltétlenül' szegényebbé teszi őt. Ma már látjuk, Stockhausen, Ligeti, Xenakis, Lutoslawsky és mások művészete az egyetemes zenetörténet örök értékei. Műveik a 70-es években kezdtek Magyarországra - a hivatalos „kultúrpolitika” elkeseredett ellenzése ellenére - beszivárogni, de igazi létjogosultságot még ma sem nyertek koncerttermeinkben, mindössze kuriózumnak számító alkalmakkor hangzanak fel. Ezen a zárókoncerten is rendkívüli alkalomnak, a Nemzetközi Bartók Fesztiválnak köszönhetőek Varése, Stockhausen és Ligeti György műveinek megszólalásai. Mindjárt hozzá is teszem, kiváló elővezetésben. És bár, mint előző bemutatkozásukon is, szinte minden tételt más-más fiatal, gyakorlottabb, vagy egészen gyakorlatlan kurzusnövendék vezényelt, a megszólalás egységes szemlélete és színvonala vitán felül a kurzusvezető Eötvös Péter karmester és zeneszerző erős egyéniségéről, mint a háttérben lévő valódi karmesterről árulkodott. Igen problematikus tehát a színen látható karmesterek munkáját külön-külön megítélni, amit is leginkább fellépésük félszeg, vagy magabiztos volta sugallhatott. így nehéz különbséget tenni a legszerényebben, félszegebben kiálló Jean Marie Adrien francia karmester és a legnagyobb magabiztosságot mutató román Carmen Maria Carneci karmestemő produkciója között. Nagyrészt egyívású beintő mozdulataik sem iránytadóak, nyilván ezek is egy kéztől valóak, ha félénkebbek is, vagy felszabadultabbak. (Érzékeltetni szeretném ezzel az ilyen szeminárium jelentőségét úgy az egyén számára, mint egy kultúrtársadalomra. Ezeknek a fiataloknak módjukban áll a világban számos kurzust meglátogatni, magyarnak elérhetetlen módon tág horizontot, tudást, tapasztalatot nyerni, tehetségüknek nem korlátok közt elvérezni. Innét manapság a Nyugat kul- túrfölénye.) Ilyenformán figyelmünk elterelődött a karmesterekről, teljesen a zene élvezetébe feledkezve. Milyen figyelmeztető, hogy olyan művek, amelyek a 60-as, 70-es években extravagánsnak, esetleg meglepő effektushalmaznak tűntek, ma tiszta zeneiségükkel hatnak, beköltöztek a klasszikus zenealkotások sorába, mint például az esten hallott csodálatos szépségű Kreuzspiel, Stockhausentől, aminek dirigensét, a francia Francois Deppe nevét - egy-két társával egyetemben - ki is kell emeljem. Ugyanígy a szépség és nagyszerűség oldaláról hatott Ligeti Kamarakoncertje, melynek négy tételét tételenkint más vezette. J. M. Adrien — akinél a hangversenyt indító Strawinsky Concertino előadásánál olyan érzésem volt, mintha az együttes tőle függetlenül játszana — itt meggyőzőbbé vált. A következő tételeket sorrendben Patrick Davin belga, Carneci és a szimpatikus német Friedman Riehle irányította, mindnégyen megérdemelten hangos sikerrel. Á koncert első felének legnagyobb tapsát Varése Octandre c. alkotása hozta Pascal Rophé rátermett vezénylésével, amely sikert ugyancsak a mű rendkívüli szépsége okozta, de persze szólt ez a Szeminárium résztvevőiből alakult kiváló hangszeres együttesnek is. Igen rátermettnek mutatkozott még a csehszlovákiai Baán József, aki Strawinsky Octetjének II-III. tételét dirigálta fölényes biztonsággal, rejtett finomságokat is kihozva az együttesből. Magyarországi hangversenytermi bemutatóként hangzottak fel Ligeti, a 60-as években hírhedt Aventu- res-jei, melyekben a zenei hangzásvilágba beveszi (de színapdi hatásként is!) üvegek, poharak összetörését, papírlapok végigszakítását, óriási fakalapács óriási ütését - karmestere a svéd Ronald Haraldson volt, aki értett a színpadiassághoz is, valamint Richard Heason Nagy-Britanniából és a magyar Nagy Zsolt. Nagyszerű kompozíciók, a groteszk, az érzelmesség, a szépség és irónia keverékei, az abszurd színház műfajának zenei képei, de ma már - érzésem szerint - elhasználódottak, egy bizonyos korszak újságcikkszerű termékei, akkor rendkívül izgalmas, lélegzetelállító, ma már túlhaladott. Humora is csak egyszer érdekes, mint egy jó poén, ha értékeljük is a vicc szellemességét. Éppen ezért is igen csodáltam a kiválóan közreműködő főszereplőket, az énekes szólistákat - akik ugyan énekhangot keveset szólaltattak meg, 777
