Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Miszlivetz Ferenc: "Hogy ne sírjanak körülöttünk a tárgyak" (Mészöly Miklós: A negyedik út) (kritika)
Nyugathoz hamarabb csatlakozni” logikájú, valójában ódivatú, esélyrontó politikai társasjátéknak. Az a bizonyos fejlettebb Nyugat éppen ellenkező előjelű szemléletről és politikai akciókról tanúskodik... Nem véletlenül javasol hát Mészöly Miklós olyan negyedik utat, amely „vészkijárat a kollektív csapdából”. De belső út is egyben, egyéni, kisközösségi út. Erdély kapcsán tágasabban szólva a kisebbségi kérdésről, a szomorú tünetek ellenére sem gondolja, hogy az „eddiginél komplexebb politikai-külpolitikai válságmegoldási módozatok” létrejötte lehetetlen volna. Igaz, hogy az európai nemzetállam-típus és eszme komoly üzemzavarral küzd, de az Európai Közösség szervesülése megfelelő üzemzavar-elhárításnak látszik. Múltjának bevallásához, a közös sérelmek tisztázásához, és a nemzeti felzárkózás gondolata mellett — azzal szervesülve - a regionális felzárkózás és együttműködés feltételeinek közös átgondolásához ma Kelet- és Közép-Európa számára jobbak a feltételek, mint az I. világháborút megelőző korszak óta bármikor. Történelmi pillanat ez a térség egésze, s nem csupán a hozzá tartozó kisállamok számára. A feladat is történelmi méretű és keservesen bonyolult. Nemcsak betokosodott kölcsönös sérelmek, hanem az azok kialakulásában komoly szerepet játszó nagyhatalmi politika is nehezítik. A nemzetközi kapcsolatokat ma még korántsem uralja a demokratizmus, az európai otthonról és az egységes Európáról szóló retorika ellenére Nyugaton és Keleten egyaránt mutatkozik hajlandóság az átmázolt status quo fenntartásához. Ellenkező esetben a katonai ipari komplexumok, a hírszerző szolgálatok és intézmények jelentős részben elvesztenék uralkodó pozícióikat, nem is szólva a szembenálló hadseregek hatalmas létszámáról és fegyverzetéről. Landsbergis elnök valószínűleg tudta mit beszél, amikor néhány héttel ezelőtt már nem is új Jaltát, hanem új Münchent emlegetett, amikor a Nyugat nem emelte fel határozottan a szavát a birodalmi beavatkozás ellen. A kelet-közép-európai történelem példatára az ehhez hasonlatos eseteknek; ezt kevesen tudják jobban Mészöly Miklósnál. S mégis a közép-európai századvég váratlan - izgalmas optimizmusa üt át vízióján, amelynek központi figurája a mai megosztottságainkat létében meghaladó mesztic. Hosszú távon mind meszticek vagyunk! - szól az üzenet. Akkor is ezt mondja, ha tudja, hogy ma még nem fakó a kiontott vértócsa és nem fakaszthat mosolyra a múlt. De megelőlegezi, felvillantja a pozitív közös megoldást anélkül, hogy ormótlan utópiát akasztana kölöncként a nyakunkba. A reményt leheletfinom ecsetvonással vázolja csak, miközben tudja azt is, ma még csak „konzervatív-európaian tudunk a sakktábla fölé hajolni...” Közép-Európa, a birodalmi gondolatok rendszeresített vesztese talán éppen most érkezik el abba a helyzetbe, hogy meghaladja a nemzeti-kisebbségi kérdéseket kiélezettségükben elfojtó birodalmi gondolatot. Ha minden így lehetne, nemcsak arra kellene választ adnunk, hogy hol van és hol lesz Közép-Európa, hanem arra is, hogy hol van és hol lesz a Szovjetunió. Mészöly vér és lélek szerinti mesztice bizonyára fogja tudni a választ. Ismerni fogja a kommunikáció, a konfliktusmegoldás, a teremtő átalakítás új formáit. Mesztic lesz a kultúrája, s így mesztic a politikája is. ó már mosolyogni fog agresszív-buta, gyermetegen közönséges kirekesztősdinken, fülsiketítő csatakiáltásainkon. Hiszem, ha elindulunk Mészöly Miklóssal azon a negyedik úton, a szabadság korrekt autonómiájának az útján, azaz ha részproblémáinkat nem gondoljuk a szomszéd részproblémájánál magasabb rendűnek, de nem is lényegtelenítjük el egy elvont általánosság kedvéért, nemsokára rálelünk magunkban a szép meszticre. Aki körül egyre ritkábban sírnak a tárgyak (ÉLETÜNK-könyvek, 1990.) 688
