Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Endrődy Edit: Konrád György: A cinkos (kritika)
ENDRODY EDIT Konrád György: A cinkos Hányatott sorsú könyv - mint Konrád majd mindegyik regénye. New Yorkban, Püski Sándor kiadójánál jelent meg először magyarul 1985-ben - hét évvel születése után. Hivatalos megjelenésének időpontját akkor még sejteni sem lehetett. 1989-ben viszont, amikor végre napvilágot láthatott, a könyvpiac már szinte tobzódott az elmúlt évtizedek hiteles történetét feltáró művekben, konjunktúrája volt az igazságnak - az addig kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan tények, vélemények, eszmények kimondásának. Ha A cinkos csak egyetlen évvel korábban megjelenhetett volna: szenzációként és relevációként hat; így: szerényen meghúzódik a könyveknek a történelmi igazságot versengve kikiabáló, az aktualitásokat mohón elnyelő és kiköpő, harsány és zűrzavaros áradásában. Persze, mondhatjuk azt is: épp így kerülhet igazán a helyére, hiszen már nem a kimondás gesztusára kell odafigyelnünk, hanem magára a regényre, a szövegre. Amelynek születéséről az ajánlásban ezt tartja fontosnak tudatni velünk az író: „Ez a könyv nem önéletrajz, hanem a képzelet műve. Tiszteletadás idősebb barátaimnak, akiknek keményebben kellett megtapasztalniuk a történelmet, mint az én nemzedékemnek.” A történelmi időszak, melyet a regény felölel - a negyvenes évek elejétől a hetvenes évek végéig tartó periódus - a magyarországi szocializmus korszaka is, avagy: a kommunista eszmék gyakorlati kipróbálásának, egy hatalmas, balul sikerült kísérletnek az évtizedei. Konrád a sorsfordulókat, azaz, azokat a történelmi csomópontokat metszette ki a történelem szövetéből, melyek döntéshelyzetbe hozták az egyént, a társadalmi változást célzó cselekvés lehetőségét villantva fel. Konrád hősének sorsa - mely a kelete-urópai sors kvintesszenciája is - azt példázza, hogy az értelmes emberi cselekvés, a társadalomalakító és -jobbító szándék, az igazság és szabadság eszméit megvalósítani akaró indulat eleve kudarcra van ítélve. Századunk cselekvő magyar hőse többet ül különböző rendszerek börtöneiben és lágereiben, mint van szabadlábon: először mint a- kommunista eszme, mozgalom illegális harcosa Horthy börtönében szenved, a háborúban zsidó munkaszolgálatosként, majd hadifogolyként, partizánként, s végül a szovjet hadsereg katonájaként vesz részt. A háború utáni évek rövid pünkösdi királysága után Rákosi börtönébe kerül, az ötvenhatos rövid közjáték után mint ellenforradalmár bűnhődik, a hetvenes évek elejétől pedig mint rendszer elleni szellemi izgatásban vétkes egyén... Szükségképpen és törvényszerűen morzsolódik fel a mindenkori hatalommal való harcban: az eredmény a világból, a társadalomból való kivonulás, a hallgatás, a némaság, a teljes befelé fordulás állapota. Ezt jeleníti meg mintegy epikai keretként, a regény első és befejező fejezete, melyek egy vidéki elmegyógyintézet idilli társadalmon kívüliségében mutatják a főhőst. A regény elbeszélője a szöveget létrehozó emlékező tudat tulajdonosa nem rendeződik egyetlen pszichológiailag körülhatárolható emberi jellem egyszemélyes identitásának határvonalai közé. Akárcsak A városalapító című regényben, itt is egy parttalanná tágított tudat működését érzékelhetjük; cselekvése nem belső, emberi okoknak rendelődik alá, hanem a történelem külső folyamatainak. Mindez természetesen a narráció hangnemét is modulálja, mely a szenvtelen kívülállásé, egy olyan 689
