Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Laczkó András: Menhelytől a müncheni nyomdáig (Találkozás Molnár Józseffel) (interjú)

tojásrántottát tud sütni. Jó volt, hiszen egész nap nem ettünk. Másnap hívattak a rendőrségre, de nem tudtuk, hogy miért hallgatnak ki bennünket. Bécsben is kihallgatott már minket a titkosszolgálat, s napokig nyaggattak, azt hittem, ez mind azért van, hogy megkapjuk a menekültjogot. Az érdekelte őket, hogy mi van Magyarországon. Fogalmunk se volt a titkosszolgálatokról, nemhogy imperialista ügynökök lettünk volna. Ausztriában és Svájcban sem tudtuk, hogy akik kihallgatnak bennünket, azokat a rendőröket csak részben érdekli, van-e politikai oka menekülésünknek. Az érdekelte őket, mi van Magyarországon, mit csinálnak az oroszok, a pártok, a politikusok. Rettentő hosszú ideig tartottak ezek a kihallgatások. Mikor véget értek, elhatároztuk, hogy minden munkát vállalunk, csak a bányát nem. (Azért vagyok most itt Hévízen a bányászüdülőben.) Attól nagyon féltünk, beomlik a bánya. Hosszú ideig munkát sem kaptunk, mert a svájciak nem örültek jelenlétünknek. Karácsony este velünk egyszerre harminc menekült érkezett meg a lágerba, mind magyar. Mindenki ezt a napot választotta, gondolván, hogy karácsonykor csak nem dobnak ki bennünket. Tavasszal elhelyezkedtünk kőművesek mellé. Én gyenge fizikumú ember voltam, sokkal gyengébb, mint most. Ketten próbáltuk vinni a hatvankilós pallót, de a pallér ránk kiáltott. Bizony, azt hittem összeesek, ezt nem fogom kibírni: „Ein Brett, ein Mann!” De az ember végső soron mindent kibír a haláláig. A kőművesmunkán határoztuk el, hogy kellene valami szellemi munkát is csinálni. Először a református pap Hamza Andrásra gondoltunk, hogy szerkesszen egy lapot, de kivándorolt Amerikába. Úgy döntöttünk, hogy mi szervezünk egy folyóiratot. Volt már egy demokratikus lap az emigrációban, Mikes Imréé, a Nyugati Hírnök. A többiek fasiszta, félfasiszta újságok voltak, legjobb esetben horthysták. Gondoltuk, nekünk demokratikus irodalmi lapot kellene kiadni. Megszületett a Látóhatár terve. Sokat vitatkoztunk a kőművesmunka mellett, hogy mi legyen a neve. Gondoltunk Magyar Nézőre Cs. Szabó egyik könyve alapján. De azt túl negatívnak találtuk. A Választ akartuk, de nem lehetett - Illyés Gyulára tekintettel. (Épp akkor szüntették meg odahaza a Választ.) Szerettük volna, ha mi folytathatjuk, de tartottunk attól, hogy Illyés Gyulának kellemetlen lenne. így Szabó Dezső Látóhatára maradt.

Közben megszervezték a Szabad Európa Rádiót, és két embert, Vámos Imrét és Borbándi Gyulát fölvették. Engem nem tudom miért, nem. Ezt azért mondom, mert nagyon fontos lett, hogy egy magamfajta intellektuel megszabaduljon a kőművesmunkától. Aztán a vasgyárban dolgoztam, darut vezettem. Dessewffy Gyula, aki a Szabad Európa Rádió első igazgatója volt, később betett az amerikai hadsereghez. Említettem, hogy ott szövetséges személyként szerepeltem. Semmit nem kellett csinálni, egész nap célba lőttünk gumipuskával. Este magyar nyelvű rádióadásokat hallgattunk és véleményt mondtunk. Hogy ez minek kellett nekik, ezt máig sem értem. Adtak kétezer márkát, amikor egy német egyetemi tanár fizetése talán háromszáz volt. De nagyon rövid ideig tartott. Amikor odakerültem, mondtam is a barátaimnak, akik már évek óta ott voltak: „nem lehetnek hülyék ezek az amerikaiak azért, mert mi gumipuskával egész nap célba lövünk, ennyi pénzt adjanak.” Megszálló pénzből fizettek. Eisenhower lett az elnök, s két vagy három hónapra rá meg is szüntették az állásokat. Az utcára kerültünk.

Még Svájcban be kellett adni a kivándorlási kérelmünket, valamely tengerentúli országba, mert csak azon az alapon kaptunk menedékjogot, hogy ott nem maradunk. Közben megjött az amerikai bevándorlási engedélyem. Kimentem. Még ott voltam a hadseregnél, vissza is hoztak. Első osztályú repülőgépen, hálófülkével. Alul meg bár, sok itallal, de alighogy hazaértem, felmondtak mindenkinek. Vissza kellett menni újra Amerikába. Mindent elölről kezdeni! Elmentem egy csokoládégyárba. Svájcból jövök, talán elhiszik, hogy értek a csokoládékhoz. Persze nem értettem hozzá, csak húsvéti nyulakat öntöttem Svájcban a Lindt és Sprungli gyárban. Kérdezték, hogy mit csináltam, a svájci gyárban. Mondom: „nyulakat”. Nem tudtam, hogy két különböző neve van, a csokoládé- és az élő nyúlnak. Én az élő nyulat mondtam angolul. Ezen jót nevettek, és felvettek.

684