Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Villányi László: Tolnai prózája (tanulmány)
VILLÁNYI LÁSZLÓ Tolnai prózája „A vidék a csodák földje. Aki itt nő fel, annak tágabb a szeme, mint azoknak, akik egy nyugodt, bölcsen berendezett fővárosban kapják az élettől a keresztséget. Engem a magyar kisvárosban rejlő titokzatosság, a vidéki emberben rejlő misztikum zaklatott írásra, és csak annyiban érzem magam írónak, amennyiben a vidékben munkáló erőtől kaptam erőt. Ott, ahol nincs semmi esemény, csak bor, kártya és mély-mély szomorúság, a lélek élete meghatványozódik, nem tágul, csak mélyül, sűrű, intenzív, különös lesz. Minden vidéki élet csal lelki élet.” Ezeket a sorokat Kosztolányi Dezső írta magáról, de úgy vélem, Tolnai Ottóra is jellemzőek, aki válogatott verseskötete ríméül ezt adta: Vidéki Orfeusz. A vidék Tolnai Ottó novelláinak helyszíne. Legyen az a legrégibb utca egy házacskája, a vasutasok kis kocsmája, az Újvidék Áruház, a Viktória terasza, Zenta, Palics vagy éppen a gyerekkori focipálya. A vidék, ahol a diófa alatti asztalt több ősz levélrétege fedi. A vidék látszólagos mozdulatlanságában mindig csoda történik. A fásult vasutasok közé két „ijesztően szép” ördög pottyan, hogy „meggypirosra” fűtsék a kályhát. A vasútvonal mellől eltűnik egy állomás. Felhő ereszkedik alá a tiszta égből. A vidék csodáiból ered Tolnád Ottó szolid szürrealizmusa, amely leginkább Magritte festészetével rokon. Önmagában minden reális, csak ahogy egymás mellé rendeződnek, úgy válnak különössé a dolgok. A Tizenharmadik történet varangyos békája mintha Csáth Géza novellájából ugrott volna át. A feleség koponyaüregéből kell kioperálni. A Fakorcsolyán a pokolba című novellában évek óta nézegetnek egy Bosch-ra emlékeztető színes képet. Végül a kép, s a képet analizálok kölcsönhatásba lépnek. A Rázárult az égboltozat hőse kényszert érez arra, hogy baltáját a kartondobozba vágja, baltával küzd az őt felszippantani akaró égboltozattal szemben. Az éles balta egy tyúkot szel ketté. „A tyúk jobb felében egy érintetlen tojás fehérlett! Fele szépen beleágyazódott a véres, rózsaszín húsba, de a másik felére már rázárult az égboltozat.” A szürrealizmus hatja át az áruháznovellákat is. A tárgyakért, csendéletekért rajongó ember azbesztruhát próbál fel, s a tűz után maga is tárggyá válik. „Nekem is van már bőröm, kérgem, falam, vastag, erős, kemény, akár kedvenc csendéleteim meteorkökemény tárgyainak! Én is olyan vagyok immár, akár a dió, a késnyél, a görgheszerű kenyér, a rákolló, a cintányér...” Egy fiatalember percről percre őszül. De megőszül az őt figyelő is. Démis Roussos éneke „tisztán csörgedezik, akár a víz”, s a víz valóban elárasztja az áruházat. Egy férfi szájkosarat kér, felpróbálja, s abban távozik. Egy börtönről mesél az áruházi detektívnek, ahol „a gyerekek szájkosárral a szájukon szüretelték a földiepret” hogy ne tudjanak belőle enni. A szürrealizmus ott húzódik a többi novellában is. Kivándorlásra kényszerül a megalázott ember, s lassan megőrül. Egy otthonról kapott ruhaszárító kötél csomóit bogozgatja egész életében. „A kötél vége, különösen, ha enyhült a szél, beleért az óceánba. Vermes fehér rózsafüzére ilyenkor végtelen, víz alatti kábelnek tűnt, és az otthoni körtefáig kígyózott...” (Mintha leszármazottja lenne egy Csáth-novella hősének, Dénes Imrének, aki őrületében /eltalálja” a drót nélküli telefont.) A vendég648
