Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Kilián László: Ludus I. (kispróza)
- A magány. Egyedül a hőséggel. A fénnyel, a kövekkel, a homokkal. Fent, lent, kinn, benn: csak ennyi fogható létezett - ahogy ö képzelte -, ettől minden átkerült a végtelen egy zugába. A Végtelent ez a muzulmán Senki meglátta ki tárulkozni. A „senki” szó, mint kő, koccant a gondolatában. Idegennek találta. Nem akar ítélkezni, mégis az emlékezet egy furcsa jelentés-egységet hajít elébe és a közlés helyett máris ítél.- Az ítélet meg olyan, hogy amikor kimondom máris másra kell vonatkoznia, hiába minden hálistenkedésem... Én is nyomorult. Én is senki. Ha valaki - csak általam is - előbb volt arctalan, jelentésében jelentéstelen, már jelentéstelenebb, túl-ítéltebb nálam. Mélyet szívott cigarettájába és az orrcimpái fölötti gödrök most is lüktettek pillantásától. Mintha úgy rémlett volna, Rijadban is látta a piros derviseket. - Vidámak voltak és jelentéktelenek - gondolta és legyintett. Újra megmarkolta a golflabdát, de a tárgy most sem volt az az öröm.- A mozgás jámor türelme a tárgy-kultusz helyett. A csendes serénység, az ám a... A tárgy csalódás, a tett az élmény megszerzése maga. Az élmény az egész aktusra visszafolyik. Az eredmény magába szívja a feléje haladást, az előidőt. így az élmény, utólag nem is maga az élmény, hanem mindaz, ami előtte volt. Az emlékezéskor letakarja a gondolat tárgyát. Ezért mindegy golflabda... és az utána érzett tenyér-üresség vagy izraelita temetőben a halottaihoz jött zsidó ember kezében a kavics, amit a sírra tesz. — Látta, amit hangosan mondott.- Régen meghal thoz jön. Gyorsan hajol a hideg kőért. Melengeti a tenyerében, mintha kéne, a sírkőre teszi. Lógnak a kezei. Ettől talán gömyedtebbnek hat, pedig egyenesen áll. A kő ott van. Már maga a halott, pedig az előbb még a látogató volt élő melegével, hagyományt tudó megilletődöttségével. Igen, egy megilletődött kő. Pillanatról pillanatra hűl olyan hideggé, mint a sír márványlapja. De a csend a hirtelen mozdulatot a földig és a kő kőhöz koccanását olvasztotta idejébe, megjegyezni. A pillanat előttöt, amikor még nem vált az élő kavics áhított holt-kaviccsá, csak tudja a kéz, a kő... Egy távoli Jeruzsálemben is pörögnek a piros kaftánosok. Unalmas repülésein a yeux Boule-re is szívesen gondolt. Vagy a golfpályán került szóba?- A szenvedélyes ember egyenesen pongyola meghatározás. Látszik rajta, az a szó, ami először jutott az eszedbe. Diplomatikusan vérmes vagy hirtelen a boule játékos. Durvábban paprikajancsi. Barátja válaszolt. Színtelen szája, akár eddigi hallgatása alatt kinyílott ugyan: jelentéktelen hangja, mint jelentőségteljes hallgatás. Olyan közhely-albioni:- A golf fegyelem-gyakorlat, ez a francia micsoda meg erő, mint állati féktelenség és ügyesség, mint egy szerencse-epizód...- Azért a báját is találd meg ennek a vadságnak. A hangsúlyok, a furcsán - talán túlzón - elnyújtott mozdulatok, túlmozgó lendület, izom-izgalom. Maguk a tettek, a játék maga az organizmus az élő egység. Tudni lehetett, hideg tartózkodása nem sokáig tart már.- Ez a misztikus tobzódás-cselekmény számomra nem báj, hanem mozgásmánia. Indulat a porban, míg a golf édes álom a fűben.- Kétségtelen telitalálat ez utóbbi. Csak az oppozíció rontja el. Megint csak az elhatárolódás. Hát ha a báját nem találod, akkor az azonosságokat. - Belesápadt, 639
