Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Király Zsuzsa: A kert és a kisgyerek (novella)
négyszög-lenyomat káprázatára, s a hozzátartozó kertre fordítsunk figyelmet. Mégha ilyenek is azok. A kisgyerek odahagyta a vé-alakú kétfa öblös ölét. A félkört követve eljutott a léckerítés s a kapu illeszkedéséhez; ahhoz az oldalához persze, amely oldalon hiányzott a felső zsanér; mert hogy a kisgyerek a félkört követte. Megállt ott. A kapuszárny - rajongva s tetszelgőn szárnyra kapott lombmel- léki szellő nyomán - ingani kezdett. Először kifelé mozdult, a nem-utca felé, aztán, mintegy erőre kapva - attól, amitől - visszalódult. Talán pajkos indíték, talán elánt szító hevület okozta - ki tudná azt megmondani? —, de bizony-bizony, hirtelenkedőre sikerült ez a visszalódulása. Játék volt persze, mi lett volna más. Volt azért távolság a visszalóduló kapuszárny s a kisgyerek teste közt; úgy másfél centi, csupa-merő levegő. A biztonság anyaga. Ami biztos. A kapuszámy aztán - hiába no! naturam expellas furca! - tovább ingott kifelé, és tovább lódult befelé. Hangja nem volt annak, ami történt vele, vagyis hogy amit csinált. S nem változott a biztonsági avagy biztosi távolság se közte s a kisgyerek teste közt. Nőni nem nőtt; miért is nem? Ám fogyni se fogyott, összébb se szűkült, meg se kurtult, ami igazán nem csekélység. Történt valami. Történt valami? Vagy a teremtés. Mihez képest? A kisgyerek, akiről eddig elfelejtettük megemlíteni, hogy jóravaló, derék kisgyerek volt; volt kisgyerek, aki jóravaló és derék volt - szóval a kisgyerek visszatorpant, amikor, immár sokadszor, ismét kialakult a másfél centi közte s a visszalóduló kapuszárny között. Ám ez még nem minden. Ezzel még nincsen vége a természetesség kápráztató tűzijátékának - kapuszárny visszalódulva, kisgyerek visszatorpanva, ráadásul az említett kapuszárny miatt -, mert hogy a kisgyerek ráadásul elindult visszafelé. Persze, a félkör mentén; hisz mindenki volt kisgyerek valaha, jóravaló és derék. Hátha így? Pótlásként? Nem említettük még, hogy a kertnek azon a részén, ahol ágyások voltak, a mezsgyék, bármennyire hasonlítottak is miniatürizált, vagyis hogy kisszerű és vidékies lövészárkocskákra, szűkek voltak és sekélyek; olyan mezsgyeformán sekélyesek; mondjuk, mezsgyék voltak. Egy ilyen mezsgyére érkezett meg a kisgyerek, miután visszafelé végighaladt a félkörön. Nem tudjuk megmondani, hogyan. Mert ugyanis nem tudjuk, hogy volt-e valami a félkör szélső pontja s a mezsgye közt; akár föld, akár hiány; oly természetesen, mint az eddigiek. Ám a történések szempontjából csak az a fontos, hogy a kisgyerek - átal valamin, valahogyan - a félkörből az egyik mezsgyére érkezett. Ez a mezsgye amellett, hogy roppantul hasonlított a többi mezsgyére, amelyek a maguk részéről viszont a már kimerítően jellemzett lövészárkocskákra hasonlítottak, ráadásul tűnődésre késztető volt; vagyis hogy el lehetett volna tűnődni azon, mennyire hasonlít ez a mezsgye így, gazzal fölverve, terméketlenül, az ágyúsokra, egészen pontosan arra a két ágyúsra, amelyeket összekötött vagy elválasztott, s amelyek úgyszintén gazzal fölverve terültek el, terméketlenül. 635
