Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Király Zsuzsa: A kert és a kisgyerek (novella)
Tűnődés? Mihez képest? Terméketlenül. A kisgyerek megállt ezen a mezsgyén. Éppen ezen a mezsgyén állott meg- a többihez képest megkülönböztethetetlenül. Aztán kísérletképpen, a játékos kedv s elme sürgetésére - valahai viselkedéstöredék - egyik lábát az egyik, másik lábát a másik ágyásra rakta. Talpa alatt ágyás, lába közt ugyanaz, horpadásban. Aztán négykézlábra állt, vagy talán ereszkedett inkább; a kisgyerek. Úgy persze, hogy a két kezével az egyik, a két lábszárával a másik ágyás földére, arra a gazzal fölvert, ám kétségtelen földre, az ágyásnak a földére támaszkodott. Térdelés? Térdelve lenni? A kisgyerek sokáig nem mozdult. Vagyis hogy azután, hogy négykézlábra ereszkedett az ágyásokra, az történt, hogy kertnek és kétfának, kapuszárnynak és levegőégnek, szellőnek és gaznak fittyet hányva, amelyek mind-mind csinálták e történéseket, sokáig nem mozdult. Bírta a kisgyerek. Elég sokáig bírta, ahhoz képest, hogy jóravaló és derék kisgyerek volt; s e számunkra tökéletesen természetes tájban és évszakban történendőkhöz képest is. Aztán egyszer csak nem bírta tovább. Netovább. A kisgyerek ekkor cicahátat csinált. Tudják, hogyan kell cicahátat csinálni? Nagyon egyszerű. Már maga a mozdulat. Föltéve persze, hogy megvan hozzá az alapunk és fölkészültségünk; vagyis hogy ha fáradságot nem kímélve s kihívó daccal fittyet hányva az emberi tartásról kialakított káprázatoknak, aláereszkedünk. Hogy másként fogalmazzunk, letérdelünk. Ha ezután kezünk-lábszárunk biztonságosan megvetve megpihenünk kissé, már könnyű a dolgunk. Gerincoszlopunkat - melyet a levegőbúra mindközönségesen S-alakűra nyom, vagyis hogy két lábra emelkedésünk miatt, testünk terhét hordozandó, okosan alkalmazkodik ahhoz, amihez kell — fölpúposítjuk. Lázadás. Méztassanak! Elburjánzó és/vagy ritkuló csontok, csomókba összeállón recsegő és/vagy ernyedten engedetlen izmok jeladása a maguk módján. A magunk módján. Produkció-ho-hó! A kisgyerek tehát cicahátat csinált. Nem került megerőltetésébe. Számára- már? még? is? - természetes volt a mozdulat, a csontjainak, izmainak hangtalan, jelzéstelen engedelmessége. Közben leszegte a fejét. Igen, a mozdulathoz gimnasztikái és orvosi szempontból egyaránt hozzátartozik, hogy ilyenkor le kell szegni a fejet. Hogy hasonlattal éljünk, mintha homokba dugnánk - bár nem egészen. Aztán a várakozás. Igen, a kisgyerek várt eztán. Hogy mi történik erre? Hogy történik-e bármi? Ekkor besötétedett. Figyelmünk lanyhultán nem is vettük észre, hogy közben besötétedett, ott. Bizonyosan voltak fokozatai vagy átmenetei vagy fázisai, szóval ilyesmijei annak a besötétedésnek; de akkor már, amikor fejünk fölkapva - lehetőség múltán s változatlan kisgyerek-fej leszegés mellett - ráeszméltünk a besötétedésre, az már befejeződött. Bevégeztetett. 636
