Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Gál Ferenc: Petri György: Valahol megvan (kritika)
GÁL FERENC Petri György: Valahol megvan Minden mű végtelen számú, az időben egyre változó lehetséges megközelítés metszéspontjában áll. Petri György költészetére - helyzete és jellege miatt — ez talán fokozottan igaz. Jelen írás mintegy határhelyzetből, a kötet mottói, a „fülön” elhelyezett Nietzsche-, Chandler- és Baudelaire-idézetek felől próbálja szemügyre venni tárgyát. Olyan mondatok felől, melyekkel a szerző saját magáról, saját költészetéről beszél (részben már kritikai észrevételekre is reagálva). Ó, de nem a saját szavaival. Mondatokat tár elénk, melyekről túlzás lenne azt állítani, hogy bennük önmagára ismer vagy általuk leírni véli magát, melyekkel azonban más mondatoknál mégis szorosabb kapcsolata - ha tetszik, „viszonya van”. Az elmúlt hónapokban létrejövő-elökerülö Petri- irodalom (főként a személyiség problematikája kapcsán) érintette a költő és általában az alkotók önkommentárjait, hogy a müvekről alkotott ilyetén nézetek mennyire (nem) fogadhatók el autentikusaknak. Ebből a szempontból a mottó, mondhatni, átmeneti, közbülső helyzetű. Vonatkozik is az őt magához kapcsoló műre, de része is. Hogy pontosan mennyire, hogyan, az a befogadás függvénye. Ám azé a befogadásé, melyet maga a mottó eleve orientál(hat). Ideális esetben e kettősség mint folyamatos oda-vissza hatás valósul meg, megy végbe. A dialógus fokozatos megértő, értelmező mozgásával tehát, mely dialógus jelen esetben nem is két, de (időeltolódásokkal bár) négy pólusú. Az első a mottó eredeti szövegének szerzője (mert az, ott valójában egy másik szöveg) és az általa képviselt hagyomány. A második a szöveget mint mottót művébe építő, annak részévé hasonító utód, azután ott van maga a mű és végül az olvasó. És minél gyakrabban rendeződik e „kvartett” új meg új párokká a befogadás során, annál jobb. Annál igazabb az az állítás, hogy a mottó szimbólum: a kultúra folytonosságának szimbóluma. E korszakok közötti párbeszéd hangjai Petri György költészetéből folyamatosan kiszűrhetők. »Egy olyan világban, amelynek lényege a hatalom akarása, az embernek az is eszébejuthat, hogy Schopenhauer, habár pesszimista, voltaképp fuvolázott... Naponta, ebéd után: olvassuk el, mit mond erről életrajz-írója. S mellesleg hadd kérdjük meg: egy pesszimista, egy isten- és világtagadó, aki megáll a morál előtt - aki igent mond a morálra és a laede neminem -erkölcsöt fuvolázza: pesszimista-e voltaképp?” (Nietzsche). Ebben a részletben számunkra most nagyon lényeges egy hiány. Nem manifesztálódik ugyanis az az ellentét, melynek következményeként Nietzsche és Schopenhauer gondolkodásmódja, bizonyos szempontból, egymás antipólusai, s melynek magja a morálhoz való eltérő viszonyulásuk. Mert amíg Schopenhauer a morál középpontba helyezésével egyfajta minőségelvű emberideált alkotott (és itt az ideálra különös hangsúly esik), addig Nietzsche, noha egyéb minőségekre tekintve, valójában pragmatikus gondolkodást képviselt - a morál kiküszöbölésével. S amíg ez utóbbi felfogás megvalósulás-orientáltsága, lendülete a hagyományosan emberinek tételezhető késztetésekkel, ösztönökkel vág egybe, addig Schopenhauer rezignációját éppen mint egy, az általánossal ellentétes mozgásirány lehetőségeinek realista tudomásulvételét kell nézni. Ilyen felosztás esetén Petri György világa mindenképpen Schopenhaueréhoz áll közelebb, de úgy, hogy közben a nietzschei „élet”-fogalom tartalma is részét alkotja - ha másként nem, vágy formájában. Ide kívánkozik, mert fontos, a jelen írás egészét érintő tény, hogy Petri György viszonya más alkotókhoz, gondolkodókhoz elsődlegesen nem az átvételen alapul. Nem azért hivatkozik - ha hivatkozik -, mert költészete más gondolatrendszerekből táplálkozik, hanem mert azokban önmagára, saját látásmódjára 601
