Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Gál Ferenc: Petri György: Valahol megvan (kritika)
ismer. Allúziói inkább a rokon, semmint a tanítvány allúziói. Absztrakciói az életben és nem absztrakciókban gyökerezek. Ez viszont, a fentiek után, automatikusan felveti a kérdést: hogy lehet az, hogy egy megélt, Schopenhaueréhez hasonló morál-központú szemlélet Nietzschénél kapcsolódási pontokra lel? Nem vall-e ez a személyiség belső ellentmondására? De igen - részben. És a versek alapján kisebb részben csupán. Fontosabb ennél azon kettősség megélése, mely manaps^j ritkán éri el a fogalmiság szintjét. Erkölcs és éthosz különbségéről van szó. Ancsel Éva meghatározásával: „míg tehát az erkölcsöt konvenciók garantálják, az éthosz egyetlen őseredeti és elpusztíthatatlan tradícióból, az emberi összetartozás tradíciójából ered.” És ennek alapján „az éthosz: kísérlet az igazságtételre szabályszegés árán - az uralkodó szokáserkölcsök megszegésével.” Illetve a művészetben tételes-tudatos elvetésével. Petri György költészetének (egyik) állandója éppen ez. Az áttételes következmény: a vele kapcsolatban leggyakrabban használt jelzők egyike a pesszimista. Ez tulajdonképpen érthető, ha nem is (teljesen) igazolható. A pesszimizmus, lényege szerint, viszonyt fejez ki. Két, a gyakorlati gondolkodásban szükségképpen szétválasztott, valójában mélységesen egybe tartozó „dolog”: egyén és külvilág viszonyát. És az éthosz prizmáján át szemlélve 56-ot és a rákövetkező időszakot, a több szempontból is meghatározó 68-as eseményeket, valamint a „nagypolitika” szintje alatt tenyésző mikrovilágokat, az nyilván más következtetésekhez vezet, mint ugyanannak a közerkölcs szerinti megítélése. Mert ez utóbbi éppen azokat az állapotokat „kanonizálja”, melyekről a következő mondat meglehetősen helytálló benyomást közvetít: „Hisz becsületes maradtam - s látnikellő / mit intézett el itt a becsület!” A rendszer etikai szinten történő semmirekellő\é nyilvánítása ez. Kissé a szójáték eszközével megfejelve, ami jelzi, hogy Petri György (aki lényegében megvalósítja Schopenhauemak a „művészet mint tiszta világszem” ideálját) a filozófia pátoszra hajlamos általánosító jellegét távol tartja magától. Azért is, mert mélyebbre ás a filozófiai pesszimizmus azon alapvetésénél, hogy „a szenvedés az ember igazi osztályrésze”. Helyette azt mondja, az élet többnyire ama bizonyos szenvedés megúszása az éthosz, illetve sokszor mindennemű erkölcsi érzék felfüggesztésével, hiányában. Tapasztalata a „gyalázatos otthonosság” ott, ahol „semmi elv nem működik”. Ehhez - az átlaghoz - képest saját helyzetét (a művészét) a kukkolóéban határozza meg: „ha az / innen nézvést / szomszéd házban lennénk, / akkor te bugyirózsaszín bugyikat / áztatnál kék műanyag lavórban, / én meg tréningalsóban, atlétában / ellenőrizném a kaktuszokat. / És nem lennének / ilyen gondolataim. / Mi volnánk az ország.” A szemlélődésnek az a pontja ez, ahová Schopenhauer, Nietzsche és Baudelaire is állítja a művészt. Az, de — Baudelaire később idézendő nézetét leszámítva - nem olyan. A művészt már nem az különbözteti meg, hogy eleve másnak tud(hat)ja magát, hanem hogy egyáltalában tudatában van (akar lenni) annak amilyen. És ennyiben, ezáltal már valóban más is. Mert ugyan „szentté” Petii Györgyöt sem teszi az éthosz állandó jelenléte, működése, de legalább az önmagával szembeni illúziók feladására kényszeríti. És ez a kontrollnak is forrását jelent(het)i. Akkor, amikor ez a minőség bízvást felvehető a kiveszőben lévő fajok listájára, s ami így szinte automatikusan garantálta azt, amit Petri önmagától elvárt: „ebből a rendszerből ki kell mutatkozni”. A pesszimista filozófiáknak egy másik jellemzője a világnak, mint alapvetően irracionális jelenségek összegének a felfogása. Napjainkban - és éppen a művészetben, illetve a hozzá közel álló ideológiákban - reneszánszukat élik a világnak azok a leírásai, melyekben a tudatos és elvszerű cselekvés lehetetlen. A művek közül főleg azokban, melyekben a művészet megismerő-létmegértő funkciója dominál. Petri György költészete lényegét tekintve ilyen, akkor is, ha későbbi periódusainak vershangja, a motívumok hálója a figyelmet más irány(ok)ba fordíthatja. A definiálhatatlanság, a külvilág elemeinek átvilágíthatatlan viszonyai, e viszonyok rejtőző szerkezete (vagy szerkezetet nélkülöző volta) a Valahol megvan című kötet legtöbb versének tág értelemben vett formáját is meghatározza. A „hovátlan világban” „az akarat / egész voltát / megcáfolják a részletek”. És persze a versek egész voltát is. Ez a mindennapos ta602
