Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Egy elfelejtett nyelv szótár (Csoóri Sándor: A világ emlékművei (kritika)
HORKAY HORCHER FERENC Egy elfelejtett nyelv szótára CSOÓRI SÁNDOR: A VILÁG EMLÉKMŰVEI Költői válság terméke Csoóri Sándor 89-es verseskötete. Hogy mennyiben személyes válság tükröződése, nem tartozik a recenzensre. Csak amennyiben ez a válság a költészet autonómnak mondott szférájában megjelenik. A baj az, hogy a Csoóri által képviselt, mégpedig Csoóri Sándor szintjén képviselt költőiség egyik legfontosabb értékkategóriája épp az őszinteség. Az őszinteség ebből a szempontból pedig azt jelenti, hogy költészet és valóság fedésbe kerül. Nem válhat azonossá, hisz Csoóri a költészet autonómiájának tudatos hirdetője. Csak hasonlóságról lehet szó: amint igaz és hamis a legfőbb választóvonal a valóság birodalmában, ugyanúgy vízválasztó a költészetben is igaz és hamis. Ahhoz azonban, hogy e választás végrehajtható legyen, az egyénnek döntenie kell. A döntéshez bizonyosság szükséges, a bizonyossághoz költői kegyelmi állapot. Márpedig Csoóri épp e tekintetben látszik elbizonytalanodni. Erről számol be megejtő őszinteséggel a beszédesen Ha Isten rokona volnál címet viselő vers. Már a vers kezdősoraiból kiderül, mi a lírai válság legfontosabb tünete: „És eljön a nap, amikor csobogó szád / már nem akar megszólalni többé”. A valóság összezavarodott értékrendjén kívül az is belejátszik ebbe, hogy a lírai én nem vállalja tovább az ítélethozó döntnök szerepét: „és végül belefáradt az irgalomba, / hogy igazságot tegyen bűnös és bűnös között.” Hogy nem csupán személyes válságról van szó, hanem egy költői világlátáséról, bizonyítja az idézet, melyben halott barátait követelné vissza a beszélő: „Föld, add vissza nekem őket, mert nélkülük én már / magamat se tudom megítélni.” Nemcsak az élőnek van szüksége a halott elődökre, a halottaknak maguknak is védekezniük kell a valóság rombolásával szemben. Csoóri Sándor kötete különös megvilágításba helyezi idő és költészet kapcsolatát. A nyolcvanas évek második felének különlegesen zavarodott világa rányomta bélyegét egy olyan tiszta költői karakterre is, mint Csoórié. Igazán különlegessé a kapcsolat azonban a kötet megjelenése óta eltelt egy év alatt lett. Azt gondolná az ember, hogy egy költőileg érvényes verseskötetnek egy év mit sem árthat. Márpedig, ha egy pillantást vetünk a közvetlenül megjelenése után írt recenziókra, látni fogjuk, a kritikusok egyöntetű véleménye szerint a kötet költőileg érvényes. Az elmúlt év azonban - nemhiába nevezik történelmi évnek - furcsán torzító megvilágításba helyezte a már régebben megírt verseket is. Kádár János gyászkeretes fotográfiája található annak a napilapnak a címlapján, amely tavaly recenziót közölt Csoóri frissen megjelent kötetéről. Mára egy győztes párt egyik legbelsőbb emberévé vált Csoóri: választási kampányban vett részt, és külpolitikai értékeléseket ad a televíziónak. Mindez, bármennyire nem szeretné alkotója, visszahat költészetének recepciójára is. Más akusztikája lesz akár több éve született szavaknak és soroknak is. A valóság visszaüt a költészetre, ha az utóbbi nem elég szilárdan határolja el magát attól. Pedig Csoóri mindent megtett közéleti szereplése és költészete egymástól való elszigeteléséért. Számára a költészet mindig is az egyéni létproblémák megoldásának egyik terepe volt - mégha az az egyén igen-igen erősen függött is az őt körülvevő közösségtől. Egyéni lét és szolgálat szorosan kapcsolódtak abban a költői szerepben, amit - tudatosan? önkéntelenül? - Csoóri magára vállalt. Ebben a szerepben tükröződik az a költői hagyomány, amelybe Csoóri költőileg beleszületett: „mintha bujdosó dac / és rajtaütések mámora nevelt volna engem már / a születésem előtt is.” A 598
