Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Egy elfelejtett nyelv szótár (Csoóri Sándor: A világ emlékművei (kritika)

közösségért való szenvedés e költői szerepnek a lényege: bűnök magára vétele: „...én, aki / sokat szenvedtem mások bűnétől folyton és sokat / a magamétól...” Ez az adys motívum határozza, határozta meg saját magához fűződő viszonyát is. Az általános romlás közepette az értékek egyetlen letéteményese az én, a bűneivel is tiszta individuum. A szabadság egyetlen birodalma a benső birodalma. „De bent, magamban, szabad vagyok, mint / senki más.”

Mi történik azonban, ha a szabadság a külső színtereken is föltűnik. Igaz, hogy nem úgy, mint az utópia rózsaszín ködében, inkább csak sárosán és mocskosán, ahogy e földön minden születni szokott. Mihez kezdhet e lírai Jézus-szereppel az a költőmegváltó, akinek egyszer csak az tűnik a szemébe, hogy a megváltás e földön is bekövetkezhet. Mihez kezdhet a költő-Mózes, midőn — ha nem is mindjárt Kánaánba érkezik meg a kiválasztott nép, de - mintha véget érni látszana a hosszú egyiptomi fogság. Mihez kezdhetett volna Petőfi, ha egyszer csak a szemébe vágják, a szabadságharcnak vége, téljen vissza családi tűzhelyéhez. A dolgot nem hogy megkönnyítené, de csak tovább nehezíti, hogy a rabság megszűnése nem jelenti az értékek káoszának megszűnését, az erkölcsi rend beköszöntőt is. Vagyis az egyén számára a világban való eligazodás nem hogy könnyebbé válna, de még tovább nehezedett. Azpk a szilárdnak hitt támasztékok, sarokpontok is labilissá váltak, amelyek eddig fogódzót jelenthettek. A történelem átértelmezése magával hozza e történelmi szerep átértékelődését is. Az általános értékvesztés idején bemocskolódik még a legnemesebb küldetés is (lásd a Mestereim című kötetzáró verset). Az egyén most ébred rá, hogy az általános hazugság idején (s Csoóri költészete ebben a közegben született és lett naggyá) még a versek is gyanússá váltak: „...s beengedtük a hazugságot még a versekbe is”. Ezért határozza el a lírai hős, hogy a költői szereppel bizonyos fokig szakítva elfordul a múlttól: „Tudtam: már többé nekem se szabad hátranéznem.” A szavakkal is rettenetesen óvatosan kell bánnia, mert azok is besározódtak: „Már csak egészen kevés / szó maradt, amely ragaszkodik még saját hitéhez.” Ez pedig már szakmai kérdés, amelyben nem lehet engedményt tenni.

Mi is téljünk hát a szavak vizsgálatára, hisz eddig még költészetről szó nem esett. Persze nem volt szükségtelen e távoli megközelítés, hisz a költői szerepnek döntő befolyása van a költői nyelvre. Különösen a Csoóri-féle költészetben, mely továbbra is alanyi költészet. Jól látszik ez a versek választott témáiból is. A lírai szerepnek megfelelően szinte kizárólag a természet szolgál lírai témával Csoóri Sándor költészetében - hol a történelem ellentéteként, hol annak tükörképeként. Évszakok, tájak, napszakok - ezek adják a versek kiindulópontját. Rögtön a kötetnyitó vers így kezdődik: „Erdő, / megfejthetetlen, zöld álom, / nyár bujdosik a bokraidban / s árnyékos rigó.” De lehet-e még ma erdőkről és rigókról énekelni? Nem menekvés-e ez, vagy önáltatás? A kérdés persze nem vár választ, hisz tudjuk, mindenről lehet verset írni, ha a szöveg elfogadtatja magát. Mégis. Valami - talán tudatosan vállalt - anakronizmus érződik e versekben. Mint egy másik versben a petőfis-adys kép: „Megyünk apámmal szekéren, / megyünk két kis ökörrel”, megfejelve egy igazán bátor, a mai versízlés számára alig-alig elfogadható másikkal: „harmat gurul utánunk / s csöp- pecske méz a Napból”. Valóban dacos érzelem-akarás jele e két sor - ha nem indokolatlan ellágyulásé.

Legtöbbször expresszionista érzelmi aláfestés céljait szolgálják a versbe foglalt természeti képek. Ézek támadhatatlan, ha nem is a legújabb versizlést követő sorok. De mi szükség is lenne a modernségre, ha anélkül is hiteles maradhat a vers. Mint az alábbi, egyszerre babitsos és népköltészetre emlékeztető versfelütés: „Hideg föld, hideg tavasz - / Didergő, varas sár / púposodik az utakon / s nyirkos, kék kötények / lógnak alá az égből. // Alacsonyan röpül, fázik a rigó, / fázik a sóskalevél, / fázik a kezem.” Olvashatók egészen zseniális képek is e kötetben, melyek avatotton élnek a természetköltészet lehetőségeivel. Ilyen a következő, szintén babitsi képet tovább

599