Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Fenyvesi Ottó: Egy hidrogénszőkéhez (vers)
szellőztetjük tüdőnket nézzük az úszó felhőket, a piszkos műszálas eget hontalan lelkek állatkertjét dől az ózon, tikkadunk Ablakhoz vonz egy hidrogénszőke lidércek vágtáznak a foszló ködben a semmi boldogsága remeg, halk mesebeli dobszó kavarog minden megíratott, a nyitány, a tételek, a záradék a méla akkordok, a félig szólt igék a tőkehal foghagymával, a cinóber cinniák az idő díszes költeménye ujjongó kádenciákba torkollik holnap visszaállíttatik minden: verőfény, érzések nyelvi szabályok, a ritkán látott és rontó dolgok a tudatlanság nyíló nyugalma, az istenverte prekoncepciók a valósággal direkte nem sokra megyünk roppant koncentráció szükségeltetik már semmi sem mindegy, minden számít a fűszál, a csíra, a folytatás reménye a könnyű pára, az őselem tíz merő szépséget kap ma éjjel a világ az élet nevében, a strand irányában egy korlátdarab még tartja magát nem tudom mi lesz a következő szó száraz irónia talán, vagy egyéb dialektikus gyomorműtét lebilincsel majd a tiszta ész kritikája egy nyeletnyi hermafrodita szilvakék egyenlőre nincs semmi hírérték hitelesen provonciális tegnap délben a sarki lemezlovas megmentette az életem épp az orgona vesszejét babráltam vérszagú dogma püfölte a padlat alatti grottamélyt újabbnál-újabb harmónika-export érkezik holnap a légnyomássújtotta közép-európai kúl túr körbe rozsdabarna harmóniák, iák, iák dúr, mól-harmóniából sose elég hatalom zabálja a finom szellemet, keserédes látomás néhány tájkép a hetvenes évekből ultrarövid gatyában lelép az ágyról egy újszülött szeszély ösztönös, vegetatív remény az opál ég alatt cikázó rovarok, igehirdető vadszamarak úgyszólván menthetetlenek tildeadunk, alig elviselhető már a naplemente 551
