Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
mentálták ezek az adások Szakasits Árpád lemondását, illetve Ries István igazság- ügyminiszter letartóztatását. Erre azt válaszoltam, hogy köszönöm szépen a ritka közlést, mert eladdig nem tudtam, hogy Riest is letartóztatták, bizonyára már behozatalom után történt. Azt sejtettem, hogy a szocdemekkel is baj van, de ez legalább egy pontos adat volt. Előadóm elvörösödött, és másról kezdett kérdezni. 1969-ben tudtam meg, az akkor megjelent Életrajzi Lexikonból, hogy Riest valóban egy hónappal utánam, 1950. július 7-én tartóztatták le. Innen tudtam meg azt is, hogy amikor előadóm felőle érdeklődött, már három hete halott volt, az ÁVH vallatószobáiban agyonverték egy kitépett, szálkás széklábbal, szeptember 15-én. Azt máig sem tudhatom, hogy hadnagyomnak volt-e köze Ries kínhalálához, de elvörösödésének igaz okát csak akkor, húsz évvel később értettem meg. Egyébként is zavaros fejű fickó volt. Többször a megszólításomnál is tévedett. Gyakran Padányinak szólított. Ebből arra tudtam következtetni, hogy Padányi Gulyás Béla kisgazdapárti (volt) képviselő is le van tartóztatva, s ügye szintén előadó-hadnagyom kezében van. Időközben már végeztünk a végkihallgatási jegyzőkönyv harmadik változatával is. Október közepén közölte velem, hogy ki fog szállni a Budapesti Államügyészség megbízottja, és ki fog hallgatni. Utána átadnak az ügyészségnek. Ekkor hallottam először, hogy polgári bíróság elé akarnak állítani. Meg is jegyezte, hogy nem lesz úgy jó, hiszen én 1945/46-ban, amikoris állítólagos bűncselekményeimet elkövettem, tényleges katonai szolgálatot teljesítettem, ezért ügyem haditörvényszék elé tartozik. Hosszabb vita indult meg köztünk, én csökönyösen védtem a magam álláspontját. O azonban — a vitát ezzel rekesztette be: JRagyja már abba ezt a vacakolást! Mondja, nem édesmindegy magának, hogy milyen bíróság mondja ki magára az ítéletet1" Ezzel ki is ütötte minden érvemet. 11. NAPLÓRÉSZLET: „Október 14-e szombatra esett. Izgatottan vártam az ügyészi kihallgatásra. Délig nem történt semmi. Megebédeltem, s már arra gondoltam, kezdődik újra az „aszalásom”, amikor kihívtak, s azzal a polgári ruhás nyomozóval találtam szemben magamat, aki mintegy tíz nappal ezelőtt idehozott. Felrakta a mancsovát, kimentünk a várakozó gépkocsihoz, és kényelmes tempóban hazahajtottunk a „60”-ba. Ott újra lekerültem egy zárkába, és folytatódott a megszokott életrend. Hétfőn délelőtt megélénkült az élet, nyíltak a zárkaajtók, léptek hallatszottak, ami itt azt jelentette, hogy nagy a forgalom. Ezúttal nem a földszintre, hanem az emeletre vittek. A szobában sokan tartózkodtak, de csak egy pillanatra tudtam a társaságon végignézni. Háttal kifelé fordulva kellett beállnom egy sarokba. Rövidebb várakozás után egy hadnagy lépett mellém, és felszólított, hogy mondjam be az adataimat. Hallottam, hogy mindezt gépbe diktálják. Ez is megvolt, de hagytak tovább várakozni. Meglehetősen ideges voltam, remeghetett a lábam, mert egyszerre csak kihallgató hadnagyom hangját ismertem fel, aki felszólított, hogy forduljak meg. „Miért olyan ideges?" - kérdezte. Éppen elég okom van rá, válaszoltam. Cigarettát adott, s igyekezett megnyugtatni. Végül megfordulhattam, átvittek egy szomszédos szobába. Ott leültettek egy íróasztalhoz, elém tették a végkihallgatási jegyzőkönyv példányait (valami 5 db-ot), el kellett olvasnom, s utána aláírnom. A jegyzőkönyv végleges formáját akkor olvastam először. Amennyire izgalmamban, gyors átolvasásban át tudtam futni, a megelőzőekhez képest lényeges módosításokat tartalmazott. A leglényegesebb az volt benne, hogy semmi olyasmivel nem vádoltak, amit 1946 végén bekövetkezett nyugdíjazásom óta követtem el. A lényege az volt, hogy az 536
