Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
1945/46-os hivatali és kisgazdapárti működésemet a Nagy Ferenc-féle szervezkedés keretében állította be, valamint szabotázzsal vádolt, illetve annak beismerését tartalmazta. beismerem, hogy fegyveres hatalomátvétel volt működésem célja”, hogy a Kisgazdapárt részéről Kővágó József irányított, hogy az igazolóbizottságon át fasiszta, horthysta tiszteket csempésztem vissza a honvédségbe, s lóként, hogy szabotáltam a Pálffy vezetése alatt álló határőrség felszerelését, kiépítését. Mindmegannyi hülyeség, tendenciózus beállítás. A jegyzőkönyv második részében a budapesti USA katonai misszióval való kapcsolatomat ismertem be. Itt aztán olyan égbekiáltó valótlanságok voltak leírva, s a „beismerés” olyan általánosságokban mozgott, hogy az egészet szóra sem volna szabad méltatni. Például: Magyarország 1945/46. évi hadianyag-termelésének adatait kiszolgáltattam Kovács alezredesnek, az USA budapesti katonai misszió tagjának. Minden épeszű embernek tudnia kellett, hogy az 1946-ban érvényben volt fegyverszüneti szerződés tiltotta mindennemű hadianyag gyártását, s különben is, gyáraink teljes szovjet ellenőrzés alatt állottak. Többet nem is érdemes erről mondani. A jegyzőkönyv aláírására pár perc idő állt csak rendelkezésemre. Mikor elolvastam, mégis feltámadt bennem a gondolat: nem szabad aláírnom, aztán lesz, ami lesz, történjék, aminek történnie kell. Pillanatnyi elrévedésemből a hátam mögött álló AVH-s százados hangja riasztott fel: „Lehet, hogy akad néhány kis eltérés vagy pontatlanság, ha így van, akkor majd helyesbítjük, de ha nem írja alá, akkor egyelőre nem kerül az ügyész elé, megy vissza a pincébe, mi meg lehet, hogy elfeledkezünk magáról.” Magamhoz tértem álmodozásomból, agyamon végigfutottak az elmúlt hónapok szenvedései, fogtam a tollat, s aláírtam a jegyzőkönyvet azzal, hogy pár perc múlva az ügyész előtt talán módom lesz kijelenteni, hogy a jegyzőkönyvet csupán kényszer hatása alatt írtam alá. Felálltam az asztaltól, s a százados kíséretében elindultam. Két (vagy három) szobán áthaladva egy becsukott ajtó elé értünk. Itt meg kellett állnom. A százados a következőket mondta: „Most egyedül bemegy ebbe a szobába. Ott váiják magát az Államügyészség megbízottai. Legyen okos, meg ne próbálja visszavonni a vallomását, mert akkor újrakezdjük az egész nyomozást, ami tudja, mit jelent... Gondoljon a családjára.“ Meghűlt bennem a vér; hát itt sem lesz alkalom az igaz beszédre? Mindegy, a kocka már el van vetve. Megindultam egy úton, a végén, mint végső reménysugár, ott állt a bíróság, ahol talán mégsem ítélnek felettem egy ilyen jegyzőkönyv alapján, mely semmi konkrétumot nem tartalmaz, ahol tanúkat is ki fognak hallgatni, akik majd megcáfolják „beismerő” vallomásomat, s ahol védő is rendelkezésemre áll majd. Hogy csalódtam! Lenyomtam a kilincset, s beléptem a szobába. A pazar fényűzéssel, perzsaszőnyegekkel ellátott helyiségben Alapi Gyula főügyész ült az íróasztalnál, mellette segédje. Nacionálém felvétele után Alapi megszólalt: „Ön a nyomozóhatóságok előtt jegyzőkönyvileg vallomást tett. Fenntartja vallomását?” Pillanatnyi szünet után azt feleltem: igen. j,Akkor írja alá az ügyészségi jegyzőkönyvet!” „Kihirdetem ön előtt az előzetes letartóztatást. Megértette?” „Igen.” „Elmehet.” Felkeltem, s amerről jöttem, elhagytam a szobát. Lekísértek a zárkámba. Alig üldögéltem ott, máris jöttek értem. Úgy látszik, az utolsók közt voltam ügyészi kihallgatáson. Elhagytam a zárkát, pokrócomat ledobtam egy sarokba, ahol már legalább 15-20 pokróc sorakozott. Felkísértek a földszintre, elértünk a Csengeri utcai kapuhoz. Kísérőm ezúttal szin537
