Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)

keztemkor nagy dumát vágott le a fegyelemről. Itt ismerkedtem meg egy újabb kínzá- si eljárással. Zárkámban két prices volt, s a törzs közölte, hogyha netán zárkatársat kapnék, azzal egy szót sem szabad beszélni. Hogy ez mit jelent, azt csak az tudja el­bírálni, aki már 4 hónapot töltött börtönben, teljes magányban. Imádkoztam, nehogy zárkatársat kapjak. A sors azonban másképp határozott - bizonyára nem véletlenül. Az első éjszakán, amit itt töltöttem, pár óra alvás után - gondolom, éjfél után le­hetett már - nagy mozgásra ébredtem. Egymás után nyílottak a zárkaajtók, rövidesen az enyém is. Belöktek rajta egy új pasast, alacsony, kb. 30—35 éves, vasutas egyenru­hában lévő férfit, felső kabát nélkül. Messziről hozhatták, át volt fagyva, vacogott a foga. Egymásra néztünk, szempillantással üdvözöltük egymást. Rövidesen csend lett a börtönben. Ez a csend és a beszélgetési tilalom nem tette lehetővé, hogy megismerked­jünk, s kicseréljük híreinket. Másnap reggel azonban, tilalom ide, tilalom oda, mégis­csak találtunk módot arra, hogy néhány szót válthassunk. A deszkafalakon minden nesz áthallatszott, s le is buktunk egyszer. Ennek eredménye egy-egy fofoglári pofon lett, s néhány órás falhoz állítás. Derék barátom Nemcsók Géza, galgahévízi vasutas, váltóőr volt. Tragédiája az alábbiakban foglalható össze: október 6-án Galgahévízen is esedékes volt az újoncok bevonulása a honvédséghez. Ősi szokás szerint a legények e- lőtte való este összejöttek a korcsmában, hogy elbúcsúzzanak a falutól. Nagyobb mennyiségű ital elfogyasztása után valaki kiadta a jelszót: „Verjük ki a faluból a ren­dőrséget!” Az ötletet tett követte, a helybéli rendőröket alaposan elverték. Az ÁVH ki­vonult, s a verekedés résztvevőit, köztük Nemcsókot is helybenhagyták, aztán teher­autóra rakták, s behozták a Csengeribe. Szegény Nemcsók nagyon be volt ijedve. Vi­gasztaltam. Hogy mi lett vele, nem tudom, de együttlétünk ideje alatt minden nap ki­hallgatták, s félholtra verve lökték vissza a zárkába. Október 14-én, amikor elvittek onnan, ő még ott volt a zárkában. Kedves, rendes ember volt, csak azt fájlaltam, hogy lóságot nem olvasott, híreket mondani nem tudott, s így a „koreai rejtélyére sem de­rült világosság. A magam ügyében valamennyire azért okosabb lettem időközben. A kihallgatások során előadóm egy-két olyan kijelentést tett, ami - ha jól belegondolok - akár magya­rázatot is adhat egész „ügyemre”. Egyszer, a kihallgatás után, hátradőlve azt mond­ta: „Maga okos ember, magának tudnia kell, hogy ezek a dolgok, amikkel magát vádol­juk, jelentéktelen apróságok. Magát azonban a mai, nemzetközileg veszélyes helyzetben ki kell kapcsolni a közéletből, mert magának neve van a honvédségben, s ha valami egyszer történne, maga »kristályosodási gócpont« lehetne egy ellenforradalmi megmoz­dulásban.” Világos beszéd, meg is köszöntem neki, hogy végre nem köntörfalaz, de megmond­ja a leplezetlen igazságot. Máskor azzal vigasztalt, hogy a vádak ellenem olyan jelentéktelenek s oly régi időkből (1945/46) származnak, hogy ezekért maximálisan 4-5 év fegyház jár, amit majd 1-2 év után elengednek.” 10. Végül mi lett az ítéleti Életfogytiglan. Bizonyára időközben súlyosbodott a nemzetközi helyzet... Hogy előadóm ezzel a kijelentéssel csupán meg akart-e nyugtatni, vagy valóban úgy állt akkor az ügy, hogy 1-2 évvel megúszom, ma sem tudom. . De volt még egy „humoros” epizódja is ezeknek a napoknak. Egyik este, miközben előadómmal az engem a zárkába visszakísérő őrre vártunk, azt kérdezte tőlem, hogy hallgattam-e kint (a szabad életben) a londoni rádió adásait. S ha igen, hogyan kom­535

Next

/
Oldalképek
Tartalom