Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
temben már hallottam róla Szemere Csaba barátomtól, aki ennek a háznak rejtelmeit már megtapasztalta. A Pobjeda csakugyan ott állt meg, a volt vidéki rendőr-főkapitányság előtt. (Ez az épület ráadásul még azelőtt rosszhírű garnihotel volt.) Kiszállítottak. Rövidesen ennek az épületnek a pincéjében találtam magam. Egy rosszarcú törzsőrmester levette rólam a karperecét. A pince 1. számú zárkájának lakója lettem. 9. NAPLÓRÉSZÉT: „Nagyon rossz idegállapotban lettem, mert iszonyú kétségbeesés vett rajtam erőt. Nem értettem az újabb változás célját, már a független bíróság elé képzeltem magam. Az új börtön rossz híre az idegroham szélére sodort. Féltem, nagyon féltem az újabb megpróbáltatásoktól, amelyek rám vártak. Rövidesen beadták az ebédet, s alighogy lenyeltem az ételt;, kiszólítottak. Felkísértek a 3. emeletre. Ahogy a lépcsőházból kifordultam a folyosóra, egy plakát ragadta meg a figyelmemet. Elolvasni nemigen tudtam, csak a nagybetűket. Az állt rajta: EL A KEZEKKEL KOREÁTÓL!. Nagyon meglepett a plakát is, s amennyire saját bajaim engedték, törtem a fejem rajta, hogy vajon mi lehet Koreában, és kinek kell elvennie a kezét Koreától. Rejtély volt számomra ez a mondat, és rejtély is maradt a váci börtönbe való beérkezésig. Immár 4 hónapja éltem akkor a világtól való teljes elzártságban, tőlem akármi is történhetett a nagyvilágban. Ánnak ellenére, hogy gondolni sem tudtam másra, csak hozzátartozóimra és erősen kétes kimenetelű pörömre, mégis, ez a plakát volt hosszú idő óta az első, külvilágból érkező híradás. Megoldani a rejtélyt képtelen voltam, őreimtől hírt kapni lehetetlenség volt, s négy hónapja nem beszéltem egy árva szót sem olyan emberrel, aki csak a legcsekélyebb jóindulattal lett volna irányomban. A 3. emelet végén lévő kihallgatószobába vezettek. Ott várt rám hadnagyom. Nocsak! Meglepett, hogy vele találkozom újból. Talán mégsem jelent majd nagyobb változást az átszállítás. Ó is észrevette idegességemet, nyugtalanságomat, s megkérdezte, hogy miért vagyok úgy felindulva. Megmondtam neki: tudom, hogy az ÁVH legrosz- szabb börtönébe kerültem (legalábbis akkor még úgy hittem), s meg is kérdeztem, hogy miért. Vállvonogatás volt a válasz. Hogy itt fogják befejezni ügyemben a nyomozást. Hangneme a régi volt, s az első kihallgatás után megállapítottam, hogy idehozatalom oka megint csak valami rejtélyes ÁVH-s intézkedés, melynek célját sohasem fogom tudni sem megérteni, sem kideríteni. Tekintettel arra, hogy vallomásomnak felvétele lényegileg már napokkal ezelőtt befejeződött, hadnagyom kijelentette, hogy az elkövetkező napokban azzal fogunk foglalkozni, hogy a vallomásokból kiválogatjuk azokat a részleteket, amelyek majd bekerülnek az ún. végkihallgatási jegyzőkönyvbe, tehát most röviden, tömören kell fogalmaznunk. S valóban, azalatt a tíz nap alatt, amelyet október 14-ig a Csokonai utcában töltöttem, naponta jártam fel hozzá. Ezalatt el is készültünk a fent említett forgatókönyvvel. Hogy ebbe mi került bele s mi nem, arról majd később. Addig egy pár szót a Csokonai utcai börtönről. Az épület valamikor garnihotel volt. Tipikus, múlt század végén épült józsefvárosi bérház, ganggal «Később a vidéki rendőr-fÖkapitányság hivatala volt itt. Aztán átvette az ÁVH. Az Andrássy út 60-hoz viszonyítva szegényes hely volt. Börtönként a pincét használták, ott volt az épület központi fűtésének a kazánja, e körül a zárkákat deszkafalakkal választották el. Az én zárkám viszonylagos előnye az volt, hogy a fűtőcsövek a zárkán haladtak át. Ha tehát fűtöttek, az én zárkám is meleg volt. Erre a hűvös október eleji napokban nagy szükség is volt, lévén ruházatom könnyű nyári vászonruha s takaróm 1 db. elnyűtt, vékony pokróc. A koszt moslék, de bővebb adagok, mint a „60”-ban. A íofoglár egy rendkívül intelligens törzsőrmester. Mindjárt odaér534
