Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
temből meghatározott valakivé, emberré és állampolgárrá, gondolkozó lénnyé és tiszta érzelmű férfivá tett. És május volt. Este fél kilenc tájban érkeztem Erzsébet lakására. Kövágóné, Lonci ott járt nála, de már hazament. Egész nap azon fáradozott, hogy „Misi” hollétéről, őrizetbe vételének okairól valamit megtudjon, ám de hiába. Zárt ajtókra talált, vagy semmitmondó, elutasító válaszokra, udvarias „ne aggódjék”-vigaszokra. Időközben befutott Tartsayné lakására Bárczayné, aki, talán emh'tettem már, a háztartásomat látta el, az én révemen azonban bejáratos lett Erzsébethez is, akihez még néhány ismerős felnézett akkor este, így aztán a társalgás is más irányt vett. Erzsébettől még felhívtam különélő feleségemet, aki épp akkor fürdette a gyerekeket, valami intéznivaló volt még a gyerekek nyaral tatásával kapcsolatban, akiket rajta keresztül csókoltattam. Feleségem mindjárt át is adta az üzenetet, a fürdőszobából hallottam még a csatakiáltásokat: „Mi is aput! Mi is aput!” Még nem sejtettem, hogy hírt sem kapok felőlük az elkövetkező három és fél évben, s hogy több mint hat év fog eltelni addig, amíg majd viszontláthatom őket. Azt sem tudhattam, hogy rövidesen újra kiszakadnak életemből, s újabb hosszú évek telnek majd el addig, amíg - ugyancsak Pünkösd idején - a Kennedy repülőtéren látom majd viszont őket, három leányomat, már megsudarasodva, már egy idegen világ állampolgáraiként. Kikkel tarthatott kapcsolatot Kővágó „Misi”? Szinte senkivel sem. Tehetett-e meggondolatlan politikai kijelentéseket, amiért feljelenthette valaki? Alig hihettük. És újra csak körbe és körbe. Akárcsak én, „Misi” sem tartotta a kapcsolatot azokkal a körökkel, azokkal a barátokkal (?£ akik még akkor vettek körül bennünket, amikor vezető pozíciókban voltunk. Esetleg egy véletlen találkozás az utcán, pár érdektelen szó, hogy vagy? Szép az időnk. És kedves feleséged, a gyerekek? Az érdektelen találkozásokat már mindenki kerülte. Engem már 1947-es fogságom keserű tapasztalatai is megtanítottak arra, amire úgymond figyelmeztet a magyar szólás: az ember nem lehet eléggé óvatos. Fáradtnak és végképp lehangoltnak érezvén magam, azt javasoltam Bárczayné- nak, hogy induljunk haza, hiszen korán akartam kelni, hogy frissítő - és talán gondűző - fürdőt vegyek munka előtt a Gellértben. Még elkaptunk egy Buda felé tartó 49- es villamost. Amikor felléptünk rá, máris indult, és én ösztönösen megnéztem az órámat: tíz percet mutatott éjfél előtt. A Bartók Béla úti Gárdonyi-szobornál lévő megállónál szálltunk le. Megvártuk, míg a villamos elhalad előttünk, s csak aztán vágtunk át a síneken, a túloldalra. Én önkéntelenül felpillantottam harmadik emeleti szobám ablakára. Ebben a pillanatban vágott belém a villám. Áramütésszerű sokk, aztán végigbórzongtam. A szobámban égett a villany. Ahogy ez végigfutott rajtam, tettetve a közömböst, odaszóltam Bár- czaynénak:- Nézze csak, milyen különös, a szobámban ég a villany. Ó, aki annyira szívére látszott venni Kővágó „Misi” sorsát, erre közömbösen csak annyit mondott:- Ugyan, nincs abban semmi különös, biztosan maga hagyta égve, vagy a Mama járt itt valamiért, s úgy felejtette. Ám én a következő pillanatban már mindent tudtam. Amikor a házunk bejárata felé néztem, az Állami Áruház még mindig világító kirakatai előtt egy leoltott lámpá- jú Pobjeda gépkocsit láttam meg. A kocsiban bent ült a sofőr, mellette két férfi álldogált. Közben átértünk az úttesten, és egyvonalba kerültünk a két férfival. Az előbbi szorongó érzés még erősebb lett bennem, némán haladtam Bárczayné mellett. Oldalt pillantva észrevettem, hogy a két férfi elindult, s lassan követnek minket. Lélekzetel- állító pillanatok voltak ezek, forrt, feszült bennem minden, miközben csak lépkedek végzetem felé, de már mint a nyúl a fénycsóvából, kitörni nem tudok. Még most van, 517
