Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
még itt lépkedek otthonom felé, még néhány pillanat, aztán új fordulatot vesz az életem. Hátamon már ott éreztem a célkereszt rajzát. Miért? De hát miért? Amikor katonai esküm alól mentesítve éreztem magam, tudtam, hogy mit vállalok. Szálasi még nevében sem nevezte magát és rendszerét demokratának, illetve demokráciának. Lebuktunk. Elszédültem, amikor a vészbíróság kimondta rám a halálos ítéletet, hiába készültem fel rá. De az tét volt, kockázat és az ítélet: logikus következmény. Amikor arra ment a játék, hogy a minisztériumból eltávolítsanak, tudtam, hogy pártpolitikai harcról van szó, s engem áldozatul odadobnak, eltakarítanak az útból. Visszaléptem, amikor már reménytelennek láttam a küzdelmet, mégis megkínoztak, talán, hogy soha többé ne kerekedjék kedvem köreiket megzavarni. Többször átéltem, hogy fordulnak el „legodaadóbb” addigi híveim is tőlem, a megbélyegzettől. Tudomásul vettem. Hitemet és igazam tudatát nem tudták elvenni tőlem. De most... Miért? Tudtam, az események pillanatok alatt magukkal rántanak. Bárczayné semmit sem észlelt, talán beszélt még hozzám, talán nem, én már nem tudtam odafigyelni rá. A két férfi már a hátunkban. De elértük a kaput. Itt újabb meglepetés ért. A kapuüvegen át láttam, hogy e késői órán a lépcsőházban ég a villany. Ahogy megnyomtam a csengőt, s annak hangja kellemetlenül élesen felvisított, a házfelügyelő szinte abban a szempillantásban kilépett fülkéjéből. (Pedig éppen azért szereltette be az éles hangú csengőt, mert hétalvó volt.) Már ebben is volt tapasztalatom. Amikor 1944. november 22-én Tartsay Vilmos apósáéknak Andrássy úti lakására mentem arra az utolsó, végzetes megbeszélésre, akkor ugyanez történt, csak - nappal lévén - némileg fordítva: az ajtó zárva volt, de a csengetésre ott is azonnal ugrott a házmestemé. Míg a házfelügyelő a zárral babrált, most itt, ebben a még kint, de mindjárt bent lehetek állapotban feltámadt bennem az ösztönös menekülésvágy. Ha hirtelen beugróm, ha félrelököm a házfelügyelőt, és rázárom az ajtót, talán... De hiszen a lakásomban is vannak. Időt nyerni! - ordította bennem egy hang. Szinte a bőrömön érzékeltem a két hátam mögött álló férfi jelenlétét. Bárczayné még most sem sejt semmit?- Almásy altábornagy? Odafordultam:- Az vagyok.- Kérem, be kell jönnie egy rövid tanúkihallgatásra az Államvédelmi Hatósághoz.- Tudom - válaszoltam önkéntelenül. Ránéztem Bárczaynéra, aki most, ennek a pár pillanatig tartó békés jelenetnek a hatására halott sápadtan, rám meredő, tágult szemekkel, rémülten és némán állott. De legalább hasznomra, segítségemre lehet:- Kérem, értesítse édesanyámat és feleségemet a történtekről. Ezt a mondatot nagyon nyugodtan, higgadtan sikerült kigyűrnöm magamból. Meg voltam elégedve vele. Még kezet is csókoltam, aztán, mint aki tudja már az utat és a célt, két kísérőmmel elindultam a sarkon várakozó Pobjeda felé. Annak ebben a pillanatban ki is gyulladtak a reflektorai, s beindult a motor. Hátra ültettek. A két férfi közrevett. Elindultunk. Innentől kezdve nehéz beszámolni az érzéseimről, gondolataimról - ha voltak egyáltalán. Valószínűleg blokkoltam, „megállt az eszem”. Talán csak az járt a fejemben, hogy ha a Jóisten segítségével már két ízben átvészeltem a nehéz időket, talán most is meg fog menteni. Arra még - tapasztalatok híján - nem gondolhattam, hogy az elmúlt „nehéz idők” csak Szálasi vészbíróságát és a katonapolitikai osztály pincéit, illetve kissé erőteljes kérdezősködését jelentik. S hogy mindkettő eltörpül majd tudatomban a rám1 váró megpróbáltatások mellett. 518
