Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5-6. szám - Keresztury Tibor: A hiányzó összefüggés (Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája) (kritika)

szerkezetű, aprólékos műgonddal megkomponált jeleneteiben éli ki leginkább. Fájdalmasan nevetséges, röhögtetően siralmas az, ahogy például Valuska kocsmai napfogyatkozás-imitációját, a négykézlábra ereszkedő Észtemé és a riadót vezénylő csizmás rendőrkapitány szeretkezését leírja, vagy ahogy a válságbizottság ülésezését, s az apátiába süllyedt, majd abból kitörő alezredes által irányított kihallgatást megjeleníti. Minden mikrorealista részlet a helyén van és jelentéssel telítődik ebben a szcenikában, s e ténynek önmagán túlmutató poétikai funkciója van.

Az ellenállás melankóliája ugyanis ismételten azt az írói törekvést reprezentálja, mely a regényszerkezet végsőkig vitt zártságát, tömbszerű egységét szegezi szembe tárgyával. Az ábrázolt világ uralkodó káoszát, mindent elsöprő zűrzavarát, „a részletek összeesküvését” a részletek összefüggését megteremtő műstruktúra mutatja föl, világítja át. A szerkezet klasszikus hármas tagolódásán (bevezetés-tárgya- lás-levezetés) belüli alfejezetek, motívumok, történések, monológok kapcsolódásai, érintkezései, előre- és visszautalásai külön elemzést igényelnének — nem beszélve az író bravúros időkezeléséről. Ismét csak a példa kedvéért: kitűnő megoldás, ahogy Pflaumné vonatútja és hazaérkezése, támadójának tompa, megvető közönye a későbbi fejleményeket sűrítetten előrevetíti, vagy ahogy a regényvégi, aprólékos szak- szerűséggel leírt biológiai bomlásfolyamat a feltartóztathatatlan széthullást a város lerombolására rímelő újabb aspektussal egészíti ki — miközben magát a könyvet is felemészti az utolsó szó. Ugyanígy játszik rá Valuska mindennapos zaklatott körútja a bolygók általa érzékelt mozgására, Eszter azon többször visszatérő képzetére, mely szerint „magára hagyott körözésünk szétfoszlott törvényeink szemetje közt az űrben bizonyosan megkezdődött”, s nemkülönben addigi élettörténetére, amit számvetésében ugyancsak kőrútként foglal össze. Éppilyen figyelemre méltó az az egybeesés, mely a Hercegnek a romban egészet, jövőbeli „megépítkezést” látó filozófiája és Észtemé egyedülálló helyzetértékelése, a végzetes eseményekben lelkesítő kiindulást, egy „új rend nyersanyagát” ünneplő optimizmusa között fennáll, s a részletek egymást kiegészítő átfedései még hosszan sorolhatók. Ebben az összefüggően szövevényes rendben számomra három epizód mégis szervetlennek, hangsúlyos formai- írásképi elkülönítésük némiképp funkciótlannak tűnik: a Valuska által megtalált noteszba írt feljegyzés, a kihallgatási jelenet párbeszéde a hadnagy és a posztókabátos közt, s Észtemé dialógusa az alkalmassági vizsgálatra rendelt rendőrjelölttel.

Mindez persze a lényeget tekintve semmit sem lazít azon a kompozíción, mely a maga tökéletességre törő befejezettségével önálló jelentéssel telítődik. Monumentális lezártsága különleges intenzitással fokozza végérvényessé a regény alaphangját, megváltoztathatatlan törvényszerűséggé erősíti föl a „Telik, de nem múlik” mottóként is kiemelt alapképzetét. így lesz az önmagába záruló forma a kétely és a tragikum implicit hordozója, az összefüggő rendszerré kövesedő káosz kerete és foglalata — egyfajta totális civilizációkritika, mélységes szkepszissel teli történelem- szemlélet kifejezője, mely szerint „a haladásnak iránya van, de végcélja nincs”. Mert ahogy Az ellenállás melankóliája összes hőse teljesen hiábavalóan törekszik eljutni „valahonnét valahová”, nem fogva föl, hogy nem osztott nekik a sors lapot, úgy termeli újra önmagát a hatalomátvétellel egy ismét csak rövid távra szólóan életképes uralkodó eszme. Az, ami jön, semmivel sem jobb annál, ami elmúlt, mondja az író, s ebben az időről időre látványos megújulást hirdető körforgásban egyedül az Észtemé típusú emberfajta tudhat sorsának valódi vezére lenni. A többiek számára pedig az alkalmazkodás függő viszonya marad — és még egy lehetőség, valami egészen más: a megértés, a szívjóság, a lehajtott fejű alázat ellenállása, a létezés halk melankóliája. Krasznahorkai kiteljesedett művészete depresszív méltósággal erősít meg abban, hogy az egyetlennek megmaradt alternatívában választásunk csakis egyféle lehet.

497