Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Erdődy Edit: Kornis Mihály: A félelem dicsérete (kritika)
ERDÖDY EDIT Komis Mihály: A félelem dicsérete „Helyzetem kétségbeejtő. Jelen akarok lenni valóban. Nem a kulisszák udvarában, a megrendezett realitásban, a kultúrszakértők sznobizmusában, — hanem viszonyban, személyességben, dialogikus létben, szólásban és szólíthatóságban.” Az olvasó (kritikus) aki imigyen megszólítva érzi magát, nem mehet el érzéketlenül e felszólító személyhez szóló gesztus mellett, nem írhat tehát személytelen és objektív szenvtelenséggel Kornis könyvéről, hanem bele kell kapcsolódnia ebbe a felkínált párbeszédbe, felelnie kell — saját tudása és hite szerint — a feltett kérdésekre. Kornis a stilizációk, a mindent elfedő irónia, a posztmodern sokszorosan álcázó formajátékainak korában emelt fejjel vállalja az abszolút egyes szám első személyt, a kiáltványszerű, avantgárd jellegű, közvetlenül mozgósító pátoszt. Lebilincselően és imponálóan mer anakronisztikus is lenni: a Nemzedékemhez című esszében a szá- zadeleji avantgárdok komolyságával szól — mely mai, cinizmussal átitatott világunkban olykor szinte megmosolyogni valónak, infantilisnak tűnik fel. Vállalja azt a személyes hevületet is, amellyel modern költőink közül talán csak Ady tudott szólni hitelesen a politika és a lét dolgairól, köznapi és szellemi jelenségekről. írás és élet, cselekvés és gondolkodás — akárcsak Adynál — Kornisnál is elválaszthatatlanul egyek. Kulcsszava: a teremtés, mely a személyiség megalkotása és a mű (persze nem csak irodalmi mű) megalkotása egyszersmind; írásaival és személyes létével egyaránt azon dolgozik, hogy „az emberi egyszer visszanyerhesse méltó pozícióját.” Kornis nem akar „profi” lenni — a puszta mesterségbeli tudás, a „tiszta irodalom” legalább olyan gyűlöletes számára, mint volt a lázongó izmusok költőinek— íróinak. Ez az alkotói attitűd, úgy gondolom, tökéletesen kifejezi a jelenkori, kritikus társadalmi-politikai helyzetben létezni próbáló magyar értelmiség magatartásának lényegét. Az értelmiség ugyanis — s persze az egész társadalom gondolkodó része is — a jelenlét, a részvétel sürgető igényét próbálja — jól-rosszul — megvalósítani, az életünket évtizedekig keretező, határoló kulisszákat félrehajítva, végre a valóság viharosabb, huzatosabb, mégis: nagyobb távlatokkal kecsegtető tájain. A közvetlen részvétel, a politikai cselekvés morális belső igénye hajtja és mozgatja azokat, akik olykor alkatuktól idegen feladatokat és szerepeket vállalva, megpróbálnak változtatni, cselekedni, Kornis szavával: teremteni — érezvén az egyszeri, tünékeny pillanat felszólító szükségszerűségét. A kötet legtöbb írása még azt az állapotot rögzíti, amikor „mintha a pálya széléről kellene végignéznünk azt a döntő, ámbár mérhetetlenül elfajult mérkőzést, ahol az összes pofon a nézők arcán csattan”. Azt az állapotot, amikor a cselekvés egyértelműen veszélyes: ezért aztán a „félelem dicsérete”. Kornis helyzetelemzése persze nem speciálisan és kizárólag a magyar állapotokra vonatkozik; szemhatára — s ebben is az avantgárdok kései rokonának bizonyul — mindig túlnő a nemzet az ország határán, s legalábbis európai léptékben gondolkodik. Szép Európa, hol vagy? kérdezi Chitilovával, aggódva fürkészve az európai horizontot — a „tragikumon túli” állapotban tengődő, atomjaira esett emberiséget, melynek tagjai, elvesztve önmagukat és egymást ,a divat és a fogyasztás által irányított civilizáció összkomfortos, kényelmes ketrecének rabjai. A XX. századi ember: a választás lehetőségétől, a bukás tragikumától és a remény pátoszától 498
