Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5-6. szám - Borbándi Gyula: Népiség és emigráció (tanulmány)

a külföldi hatóságoknál történő feljelentésekkel és rossz hírének keltésével megbirkózik, azokkal érvekkel és személyes helytállással szembeszáll.

Amikor eldőlt, hogy a svájci parasztpárti csoport a politikai cselekvést választja, az is nyilvánvalóvá lett, hogy továbbra is a parasztegység elvi alapjain áll és Nagy Ferencékkel egyetemben kívánja szolgálni a parasztság és a nemzet ügyét. Abban azonban eltértek a vélemények, hogy ez milyen formában történjék. 1949. március 27-én a Zürichben tartózkodók összejöttek, hogy a tennivalókról tanácskozzanak. Az alternatíva az volt, hogy alakuljon-e meg a Parasztpárt emigrációs képviselete és az önálló szervezetként csatlakozzék a Parasztszövetséghez, vagy a volt parasztpártiak egyénenként lépjenek be a parasztegységet kifejező szervezetbe. A csoport Zürich egyik elővárosában, Wallisellenben (amelynek menekülttáborában 1948 végén és 1949 elején majd valamennyien töltöttünk rövidebb-hosszabb időt) tartotta értekezletét. Heten vettek részt és a jegyzőkönyv 23 sűrűn gépelt oldalt tett ki. A résztvevők azt a javaslatot vitatták meg, hogy alakuljon meg a Magyar Parasztpárt, amely ha helyesnek tartja, összefoghat a Magyar Parasztszövetséggel. A párt azonnali megalapítását Mikita István és Sz. Szabó Pál ellenezte, Kovács Imre, Pap István, Borsos Sándor, Molnár József, Vámos Imre, valamint az értekezlethez eljuttatott írásbeli nyilatkozatban a távollévő Gál Mihály és jómagam helyeselte. Mikita István azt mondotta, hogy nem hajlandó két agrárpárttal hazatérni Magyarországra, Sz. Szabó Pál meg azt javasolta, hogy az értekezlet várjon addig, amíg kiderül, sikerül-e a Nagy Ferencékkel való együttműködés. Az értekezlet elején a résztvevők megállapodtak abban, hogy a pártalapítást csak egyhangú határozat esetén mondják ki. Ezt nem sikerült elérni. A korelnök Pap István azzal zárta be a tanácskozást, hogy egyetértés hiányában a kérdés lekerül a napirendről. Kovács Imre, az egyhangúság hiányától függetlenül azon a véleményen volt, hogy nem alakulhat meg parasztpárt a két parasztképvisélő nélkül. Valóban, sokan felhasználták volna ellene, hogy vezetőségéből éppen a parasztok hiányoznak, ámbár a történelemben volt már arra példa, a horvát parasztpárté, hogy egy ilyen párt irányító testületé csupa értelmiségiből áll.

A Magyar Parasztszövetség Emigrációs Szervezetébe — amelynek megalakulását Nagy Ferenc 1949 novemberében jelentette be — egyenként léptünk be. Kovács Imre kétségtelenül második embernek számított Nagy Ferenc mögött, a Parasztszövetségi Értesítőt is ő szerkesztette. Az 1951 nyarán rendezett kongresszuson a 12 tagú politikai bizottságban hárman — Kovács Imre, Kárász Artúr és Sz. Szabó Pál — képviselték a parasztpártiakat. A nyolc szak- bizottság közül kettő élére került parasztpárti, Kárász és Mikita István. A Parasztszövetség vezetésében a népi és a polgári elemek kb. 50—50 százalékban részesedtek. A három parasztpártin kívül a népiekhez volt sorolható Nagy Ferenc, Cséplő Jenő és Vatai László.

Az együttműködés parasztpártiak és kisgazdapártiak között állandóan akadozott. Csak kevés kérdésben értettek egyet. Kölcsönös volt a bizalmatlanság és mindenki a másikat okolta a kívánatos szóértés elmaradásáért. Az együttműködést nehezítette, hogy a kisgazdapártiak többsége az Egyesült Államokban élt, a parasztpártiak Európában, ráadásul az utóbbiak mind nagyobb aggállyal és kétellyel nézték a Magyar Nemzeti Bizottmány működését, amelyben az előbbiek tevékeny szerepet vállaltak. Egy idő után már csak Kovács Imre és Sz. Szabó Pál vett részt a parasztszövetségi tevékenységben, a többiek elhidegültek tőle és kiléptek. Annál is inkább, mert akkor már létezett a Látóhatár, amely -fórumot biztosított eszmetisztázó és -irodalmi munkásságuknak.

450