Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5-6. szám - Borbándi Gyula: Népiség és emigráció (tanulmány)

tevékenységében vettek részt, valamint a párt két gazdasági szakembere, Kárász Artúr, a Nemzeti Bank volt elnöke és Dabasi-Schweng Lóránd volt pénzügyi államtitkár. Végül 1949 elején menekült el Gál Mihály és jómagam, tavasszal pedig lemondott állásáról és disszidált Szabó Zoltán, aki a párizsi követségen kulturális attasé volt. Kárászon és Dabasi-Schwengen kívül valamennyien bekapcsolódtak az emigráns politikai és irodalmi közéletbe.

A Svájcban gyülekező társaság attól kezdve, hogy menekült státusza rendeződött, az elé a dilemma elé került, hogy miután a Nemzeti Parasztpárt 1949. február 1-jén beszüntette működését, vállalkozzék-e a párt újjáalakítására, illetve emigráns képviseletének megteremtésére, vagy pedig csatlakozzék a hozzá legközelebb álló és már meglévő, vagy megalakítandó szervezethez. Abban egyetértés uralkodott, hogy a Kovács Imre-szárny, vagy csoport, együtt marad és nem széled szét eszmeileg és szervezetileg, mégha a megélhetés különböző országokba sodorja is tagjait. Nagy Ferenc és barátai a Magyar Parasztszövetség emigrációs szervezetének létrehozásán fáradoztak és hozzánk is elérkezett felhívásuk, hogy a Magyarországon meghiúsult parasztegység jegyében tekintsük közös fórumnak és tevékenységi keretnek a Parasztszövetséget.

A politikai cselekvés értelme és szüksége adott volt. 1949-ben befejeződött a sztálinista fordulat, a tavaszi szavazással megszületett az egypárt-rendszerű parlament, Rákosi és társai következetesen és folyamatosan, hol enyhe nyomással, hol erőszakkal, megteremtették az uralkodó garnitúra diktatúráját és átültették Magyarországra a sztálini szovjet rendszer intézményeit, irányítási és ellenőrzési mechanizmusát. Ennek részletezése felesleges, hiszen mindinkább ismertté válnak az ötvenes évek eseményei és az a sok áldozat, amelyet a társadalomnak a szovjet modell lemásolásáért hoznia kellett. Nekünk, emigránsoknak, nem lehetett fontosabb feladatunk, mint szavunkat ez ellen felemelnünk, a demokrácia és a függetlenség ügyét védenünk és a magyar szellemi, erkölcsi, viselkedési hagyományokat ápolnunk. Ezen kívül természetesen minden emigráns annak a politikai elvrendszernek és gyakorlatnak az ébrentartásán is fáradozott, amelyben nevelkedett és amelyet a hazát elhagyva magával hozott. A háború utáni magyar emigráció nemcsak a negyvenötös koalíciós korszak politikai színképét tükrözte, hanem az azt megelőző rendszerekét is, tehát meglehetősen vegyes volt. Hangja és szerepe lehetett a két háború közötti időszak minden politikai árnyalatának és törekvésének is. Ebben az együttesben a koalíciós pártok nyugatra került tagjai, különösen a parasztpártiak védekező magatartásra kényszerültek. A kommunistákkal való együttműködés az ország sanyarú sorsának előidézésében való bűnrészességgé minősült. Amikor mi 1947 és 1949 között nyugatra kerültünk, nemcsak az idegen környezetbe való beilleszkedéssel kellett megküzdenünk, de azzal a gyanúsítással és váddal is, hogy mindenki, aki 1945 után a politikai életben résztvett, abban szerepet vállalt, a szovjet megszállók és magyarországi helytartóik, Rákosi és társai kiszolgálói voltak. És minél jelentősebb tiszte volt valakinek, annál nagyobb kampány indult ellene. Nagy FerenceJ bizonyos helyeken és körökben Rákosival együtt emlegették, Kovács Imrét is sok támadás és sértés érte az ellenállásban, a földreformban és a demokratikus kísérletben való részvétele miatt.

Amikor tehát a népiek egy kis csoportja a tennivalókon tűnődött, nemcsak azt kellett mérlegelnie, hogy van-e létjogosultsága az emigráns politikában való részvételének, hanem azt is, hogy van-e egyáltalán lehetősége és esélye a megszólításnak és a munkának, vállalja-e hogy az emigráns intrikákkal,

449