Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Kapiller Ferenc: "Amíg a belső szabadság meg nem születik..." - Sepsiszentgyörgyi beszélgetés Farkas Árpáddal) (interjú)
ránéző, újranéző, de pontosan tudja, hogy a hagyományt nem hagyhatja el. Én szeretnék Marosra költözni — tehát a laphoz —, hogy ne csak részfeladatokat vállaló szerkesztő legyek, hanem értessem meg a kollégákkal, hogy csak tiszta szépirodalmi lapot ma, 1990-ben nem lehet csinálni Erdélyben. Más feladatokat is kell vállalnia ennek a lapnak, dokumentumközléstől — mert dokumentumanyag millió van az életünkkel, közelmúltunkkal kapcsolatban — az izgalmas, felmérő szociográfiáig mindent. Naplóírással nem próbálkoztál? A diktatúra idején vezettem naplót, de egy részét úgy eldugtam, hogy a mai napig sem találom, a másik részét pedig alig tudom megfejteni, mert kódjelzéssel írtam. Most azt sajnálom, hogy ebben a három hónapban nem vezettem naplót. Annyira új gyümölcs volt ez az egész!... Most már mint történelemre nézek vissza erre a három hónapra. Naplót kellene vezetni, mert a memóriánk véges. Eddig én az általános élményeimből éltem. Asszimiláltam, dolgoztam fel — nem szociografikusán —, mindent emésztve próbáltam közölni, de lám, vannak olyan történelmi pillanatok, amikor naplót kell írni. Megpróbáltam visszagondolva, visszafele írni a naplót, de azt nem így kell. Játsszunk el a gondolattal: megtalálsz egy régebben, az eseményekkel együtt született szöveget, miután — megkésve — megírtad ugyanazt az eseménysort s hozzá a véleményedet. Érdekes lenne az összehasonlítás eredménye. így igaz. Körülbelül egyhetes időközönként adtam interjút a Magyar Nemzetnek, Helikonnak, Magyar Fórumnak s más lapoknak. Mikor visszaolvastam a szövegeket, azt kellett látnom, hogy egész más volt a hangulatuk és más volt a véleményem a világról. Annyira módosult a kezdeti eufória. Lassan átváltott kételkedésbe, a kételkedés szkepszisbe, aztán megint a föltápászlkodás, hogy nem maradunk le, hisz mégiscsak forradalom történt. Persze, ennek érzékeltetéséhez konkrétumok kellenek. Beszélni kell arról, hogy a románság egyes rétegei, egyes csoportjai hogyan ijedtek meg attól, hogy mi visszakapjuk jogainkat. Jogainkkal iskoláinkat mind. Hogy’ tépik le a magyar feliratokat városvégeken és utcákon, festik át a táblákat. Hogyan röpcéduláznak odáig menően, hogy felakasztással fenyegetik azokat, akik kitartanak jogaik követelése mellett. Nem lenne olyan nagy baj, ha ez szórványos nacionalista, soviniszta erő munkája lenne. De ez szervezkedik! Ennek már szervezete van, a Vatra Rom&neasca. E szervezet gyűlésein hangzott el, hogy „takarodás, magyarok, Ázsiába”. Én azért bizakodom. Karácsonyt kérdezted még az elején. Ehhez mondom és a kínálkozó kérdésre: van-e mindennek ellenére reménység bennem? Karácsonykor — huszonkettedikén! — elültettem három paprikamagot. Csípőspaprika, Sylvester Lajostól kaptam. Nézd meg, már mekkorák! Néhány hónapon belül mind terem — és csíp! 447
