Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5-6. szám - Kapiller Ferenc: "Amíg a belső szabadság meg nem születik..." - Sepsiszentgyörgyi beszélgetés Farkas Árpáddal) (interjú)

Azóta teljesen az új idő sodrásában élek. Azt hittem, csak én vagyok így, de barátaim is mondták: mindent csinálunk, csak éppen az íróasztalhoz nem tudunk leülni. írtam cikkeket, bekapcsolódtam, természetesen, a sajtó életébe, de csak mint közíró. A vers nem találta meg magát ebben az új, forradalmi időben.

Azt hiszem, hogy ezen nem is kellene olyan nagyon csodálkoznom, mert az a fajta vers, amit én írtam, az nem pillanatnyi alkalomhoz kötött volt soha. Itt a pillanatok túlságosan nagy gyorsasággal peregnek s pillanatot lepkehálóval fogdosni verssé — nem is érdemes. Majd megszületik a régi hang folytatásaként ugyanaz a drámaivá hangolt versbeszéd is, mert drámára ezután is számíthatunk életünkben bőven. Csak az első hetek eufóriájában éreztük azt, hogy a szabadság öntött nyakon. Valójában itt nagyon-nagyon hosszú, feszültségekkel terhes folyamatról van szó, amíg ebből a mi világunkból civilizált világ lesz.

Ami a karácsonyt illeti: nem is vettük észre, hogy karácsony volt. Valamelyik nap — nem biztos, hogy 24-én — feldíszítettünk egy fát, de nem volt se karácsonyi ebéd vagy vacsora. Dehát annál nagyobb karácsony nem kellett, mint ülni a rádió, a tévé előtt és figyelni, hogy „mennyből és vérből az angyal” ...

A régi karácsonyok visszavonult hangulata, amit a családban meg tudott őrizni az ember, a maradék kis szabadságérzéséből; halk egyházi énekek a lemezjátszót; az egymás iránti figyelmességek — ezek mind elmaradtak az idén.

Tudok jónéhány emberről, akik azt mondák, hogy amikor látták a két holttestet — de még előbb, amikor látták kimászni Ceausescut a páncélfogságból —, akkor egyáltalán nem azt érezték, amire számíthattak bármikor is. Nem azt az embert látták már, aki huszonöt vagy hetven év óta volt, hanem egy megtört öregember. Szánalommal kevert kiáltó üresség érzése volt ez s — bevallom — magam is valami ilyesmit éreztem.

Szánalom a diktátor iránt?

Nem ilyen konkrétan. Az ember elesettsége, bűnössége és porszem-volta jelent meg benne. Fordított „ecce homo”. S ezzel együtt az is, hogy „Uramisten mit teszünk mi most?” — Meghurcoljuk a házaspárt azzal, hogy szenzációként szemléljük kiszolgáltatottságunkat, vergődésünket, az utolsó órák döbbenetét — s mi ítélkezünk fölöttük!

Nézd, nemcsak a szeretet, de a gyűlölet is el tud fáradni. Annyi éven át gyűlöltük ezt az embert, de most, hogy kérded, meg vagyok győződve, hogy amikor láttuk elesettnek, amikor életében — úgy az elmúlt negyven évben — először kellett egyedül fölvennie a kabátját — nem akadt senki, aki fölsegítse Öméltósága hullajelölt testére —, amikor láttuk ott sarokba szorított féregként, nem emlékszem, hogy valami gyűlöletet éreztem volna iránta. De megmondom őszintén, hogy sajnálatot sem vagy valami részvétszerűséget sem. Az a vad gyűlölet, ami annyi keserű éjszaka alatt ért, forrott, gyűlt bennünk, abban a pillanatban nem volt sehol.

Azt hiszem, hogy ez — egyebek közt — vallási életet nem gyakorló keresztény voltomból fakad. „Ateista-keresztény” voltomból, amely kereszténységen az érzelmi kultúrát értem. Én azt szoktam mondani egyszerűen, hogy nincs gyűlölet és nincs bocsánat. A vak gyűlölet nem lehet soha sem termékeny. Lelki impotenciához vezet.

444