Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5-6. szám - Karátson Endre: Általános Alika (novella)

vezénylete alatt álltak, osztályharcot játszottunk a gangon meg a pincében, mert Apuka és Anyuka nem szerette, ha beteszik lábukat a lakásba. Mégis benyomakodtak most a többiek közé, akik a kiáltozásra összecsődültek s azon tanakodtak, ki került bajba. Apuka és Anyuka szótlanul meredt rájuk, s az újonnan jöttek nem tudhatták, mi zajlik bennük. Mert bár ismert mindenkit, hiszen egyetlen, közös, nagy házban laktunk, Apuka és Anyuka megválogatta, hogy kivel áll szóba, s akiknek nem köszönt, azoknak kint volt tágasabb. Voltaképpen nyelvükre ez kívánkozott, csak akkor a kitessékelteket hogyan győzik meg, hogy voltaképpen ők, mármint Apuka és Anyuka kerültek pácba. Minket kiskorúakat teljesen kihagytak a számításból, s Apuka még azt is rossznéven vette, hogy bokán rúgom a vérszomjas Kát, aki elrágott csu- máját az előszoba asztallapja alá ragasztotta. Apuka felém csapott fürdőlepedőjével, hogy fegyelmezzen, netalán lábamról is leüssön, amivel aztán kétszeresen melléfogott: nem talált el, persze, s ráadásul maga ellen bőszíteitte azokat is, akiknek köszönt.

— Maga ne vagdalkozzon! — rivallt rá a csupaszív Er úr. — Maga miatt traumás lesz az Alika.

Lovagiasan a kutyaszorítóba került Apuka segítségére siettem;

— Hadd mondjam el a bácsinak, mit látok a kulcslyukban.

Kéjesen hallgattam Apuka hörgését.

— Popót!... azt én is meg tudom mondani — s lökte Anyukát, hogy álljon utamba.

— Popót? — gúnyolódott Er úr, — azt én is láttam, mégsem kiabálok.

Aztán benézett és elkezdett kiabálni.

— Nem igaz! Nem igaz! Kié?

— Szóval maga sem ismeri — kerekedett felül Apuka. Anyuka pedig invitálta a többieket, hogy próbálják felismerni.

Akkorra úgy megfeszült a hólyagom, hogy nem bírtam számolni a felvonulókat. Szólni pedig nem mertem, megfélemlített a tömeg. Akik külön-külön ismerősök voltak, együtt elvesztették meghitt ábrázatukat. Jé bácsi még a szokott csodálkozással társa szét karját, ősöreg házikabátján is ott volt a festés, de mikor felemelkedett, rendkívülien megduzzadt az arca.

— Sír a lelkem — mondta a kulcslyukra nyomában szemét tapasztó Gyé néninek, aki szintúgy megnövekedett pofazacskóval, de nem ugyanazzal a hírrel emelkedett ki az élményből.

— Mosolyog a drágám.

— Tetszik ismerni? — faggatta Apuka.

Gyé néni parányira zsugorodott szeme gyönyörben úszott:

— Nem idevalósi.

— Hova valósi?

Erre már En bácsi és En néni akart válaszolni. Benézni is egyszerre akartak, s persze keményen összeütköztek, fejük azonban ettől jóval túlkerekedett egy púp várható méretein. Oda se neki. Repestek, pedig a látvány csupán egy másodperc töredékére tárult eléjük.

— Pihés ... hamvas ... kívánatos ...

De hogy honnan került oda, az a mögöttük tülekedők jobban akarták tudni náluk. Azt hiszem, Dé bácsi volt soron, s emlékszem még molyrágta sáljára és lelkandezésére, hogy „csücsörít, csücsörít”, meg arra, hogy ajka függőlegesre fordult, miközben körötte keszeg, ráncos arca nekidomborodott. Talán ezért sem sikerült válaszolnia Apuka kérdésére. Egykettőre odébb is

440