Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5-6. szám - Karátson Endre: Általános Alika (novella)

— A szűzannyát! De szép segg ez, kérem.

Apukát és Anyukát láthatólag a kárhozatba vitte a postás szépérzéke. Cserébe legalább a tudás örömét remélték.

— Kié? — noszogatták. — Meg tudja mondani?

— Azt én nem tudom, de szívesen beleharapnék.

A közügyet most már nem lehetett magántitokká visszavarázsolni. Csak az ajtó ne maradt volna zárva! Beüvöltött a postás is:

— Nyissa ki, mert figyelik!

Mindhiába. Anyuka pongyolában leszólt a gangról a házmesternek, hogy jöjjön fel az álkulccsal. A házmester éppen nem volt otthon, viszont közvetlen szomszédunk, Eustách néni, akit hallókürtje miatt hívtunk így, azt hitte, hogy nem hallja s elkezdte szintén szólongatni.

Kusza beszédfoszlányokkal lett tele az udvar, a lakás, meg távolabbi szomszédokkal. Volt, akinek köszöntünk, volt, akinek nem, de mindenkit ismertünk, sőt felismertünk akár a homályos lépcsőházban is térfogatáról, cipője kopogásáról, még a lélegzetéről is, mint ahogy még az első emelet ötben lakó vak hadirokkant is ránk ismert, ha az ő lakása előtt játszottunk, nem kellett ehhez még simogatnia vagy csókolgatnia, ilyetén hajlandóságát Jutka szemtelenségnek tartotta — „tapenol és smacizik az öreg” —, Ilike élvezte — „válogat és kóstol a bácsi” —, és pedig hol barátkozásnak, hol tolakodásnak fogtam fel, aszerint, hogy mások történetét vagy a magáét mondta, az övé ugyanis halál unalmas lett az évek múltával, könyökömön jött ki, hogy „úgy szúrt be a lőrésen a lángszóró, mint az Isten kardja”, a többiekét viszont egyre érzékletesebben cifrázta, nagyvonalúan cserélgette is, úgy hogy idővel már nem Eustách néni kapót légnyomást, hanem Cé bácsi, és nem Cé bácsi töltötte katonaszökevény éveit egy kettős falú szekrényben, hanem Dé, aki pedig csecsemő volt a háborúban, s akit az eredeti, szintén nagyhatású változat szerint kény ér jegyből főzött pempővel tartott életben Gyé néni, pedig nem is volt az édesanyaja, édesanyját sosem sikerült azonosítani, csak édesapját, Jé bácsit, őt viszont két évvel születése előtt elhurcolták a németek és két évvel születése után az oroszok, de mindkét irányból hűségesen írt hozzátartozóinak, családi hagyomány volt ez nála, az ő édesapja, L bácsi, olasz fogságból küldte leveleit, nagyapja, F tata, amerikai kivándorlásból, dédapja, S apó, osztrák börtönből, két régebbi üké, X és Y, a Márvány-tenger, sőt a Bajkál itó partjáról, Jé bácsi nem győzött csodálkozni, hogy milyen messzire tudja visszavinni őseit, ideértve Ü bácsi (üvegszeme miatt neveztük így a világtalan mesélőt) egyenesen bámulatának adott kifejezést és büszkén emlegette azokat a megkapó sorokat, melyeket személy szerint neki címzett Jé bácsi, mikor turista elődei miatt a magyarok is elhurcolták Dé bácsival egyetemben, csakhogy az elbeszélés hevében a tábort Em és En bácsi élte át, Em a hozzá tartozó Em nénivel és En is Ennével, de haza már Em Ennével és En Em nénivel tért, mi- val azonban lakásukat kiutalták az O s az ö családnak, a két párt betették társbérlőnek a megözvegyült, de még jóvágású Er úrhoz, akit előbb Ü bácsi kétségbeesett fellebbezőnek állított be, aztán lelkiismeretlen nőcsábásznak, mert Em néninek és Ennének jobban tetszett, mint Em és En bácsi együttvéve, végül csupaszív mostohának, aki gyámságába fogadta a kitaposott gyerekcipőben járó Zét és Zsét, miután szülőapjuk, Vé a tükörmetsző beleőrült abba, hogy belövéses műhelyében arcát a szilánkokból nem tudja többé összerakni.

Ü bácsi szerint Vé bácsi természetesen Cé néni fia volt, ordításától rémesen féltünk, Zével és Zsével viszont, akik a vicifiú, vagyis a vérszomjas Ká

439